Mámor a pechszéria után

Becsületükre szóljon, néhány perc alatt kiszámolták a senki által nem remélt sikerért járó összeget: ugyanannyi, mint a nyári olimpiák esetében, azaz négymillió forint. A mosolygós, szőke gyerkőcnek azonban, miközben negyedórával a célba érkezés után levezetésül a szobabiciklit tekerte a Palavela-csarnok bemelegítő-termében, természetesen kisebb gondja is nagyobb volt a financiális kérdéseknél.

– Elhiszi már, hogy olimpiai pontszerző?
– Ugyan, dehogy – mondta Knoch Viktor. – Csak nézek ki a fejemből és vigyorgok, meg az jár az eszemben, milyen jó lenne már beszélgetni apuval és anyuval meg a két bátyámmal, Balázzsal és Mátéval. Merthogy az egész család kijött Torinóba megnézni engem.

– Ízléstelenség egyáltalán szóba hozni, de tudja, hogy az ötödik helyért pénz is jár?
– Milyen pénz?

– Az államilag folyósított olimpiai jutalom. Négymillió forint.
– Komolyan mondja? Ez jó! Ezek szerint direkt jó, hogy elkezdtem járni autóvezetői tanfolyamra. Ebből a pénzből már vehetünk egy egész jó kocsit!

– Na, de csak decemberben múlt tizenhat éves!
– Nem baj, kétezer-hat december tizenkettedikén már legálisan vezethetek. Addigra éppen meglesz a jogsim.

– Mondja, mázlistának tartja magát? Az elődöntőben ketten kicsúsztak ön elől, köztük az egyik favorit, az amerikai Apolo Anton Ohno, majd a döntőben is kizárták az egyik vetélytársát, így lett hatodikból ötödik.
– Hogy mázlista vagyok-e? Most az voltam. De korábban mindig balszerencsés voltam. Például az idei junior vb-n is, amelyen továbbjutó helyen buktam, de másutt is, hol kilöktek, hol pedig engem zártak ki. Ha alaposabban belegondolok, eddig mindig engem vert a sors, tehát most csöppet sem furdal a lelkiismeret, amiért most minden sikerült.

– Elevenítsük fel együtt a vasárnapját!
– Könnyed edzést leszámítva, egész nap relaxáltam, készültem a selejtezőre, összpontosítottam. Mivel a világranglistán a tizenkettedik helyen álltam – bár az időnek nincs nagy jelentősége –, a legjobb tizennyolc közé kerülést tűztem ki magam elé célul. És azt teljesítettem is, méghozzá abszolút normál körülmények között, senki sem bukott előttem. Aztán jött az elődöntő, amelyben nem volt veszítenivalóm, bátran kockáztathattam, s közben lestem, mikor jön el az én időm. És miután ketten kipörögtek, már csak egyvalakit kellett megelőznöm ahhoz, hogy döntős lehessek. Sikerült.

– A hatos fináléban mire ügyelt?
– Arra, hogy egyáltalán célba érjek. Tudniillik a rövid pályás gyorskorcsolyázásban hiába döntős az ember, a hatodik hely még nem garantált, ugyanis ha kizárnak, tehát nincs eredményem, akkor a mezőny végére sorolnak be. Szóval, óvatos duhaj módjára versenyeztem, nem sunnyogtam, de feleslegesen nem is kockáztattam.

– Amikor áthaladt a célvonalon, már tudta, hogy ötödik?
– Nem, a kínai fiú kizárásáról csak kicsit később értesültem.

– Milyen ember Knoch Viktor, a civil?
– Teljesen átlagos… A pécsi Janus Pannonius Gimnázium másodikos tanulója vagyok, de az idén jó, ha tizenöt napot töltöttem az iskolában, mert folyton Pesten készültem az olimpiára. Tudja, Pécsett nincs fedett jégpálya, ezért átmenetileg a fővárosba kellett költöznöm.

– Jó tanuló?
– Ezt ne feszegessük, ha lehet…

– Rendben… Mióta korcsolyázik?
– Kilenc éve. A bátyám, Balázs is rövid pályás koris volt, tavaly vonult vissza, részt vett a Salt Lake City-i téli olimpián, de nem volt szerencséje. Nem úgy, mint most nekem… A Pécsi Korcsolyázó Sport Egyesület, a PKSE versenyzője vagyok, Telegdy Attila az edzőm.

– Mit csinál, amikor nem korcsolyázik?
– Az a helyzet, hogy szinte mindig korcsolyázom, télen-nyáron. Amúgy olvasni nemigen szeretek, untat. A kori leköti az energiámat. Ja, most pedig az autóvezetés foglalkoztat.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből világklasszis rövid pályás gyorskorcsolyázó legyen?
– Jó állóképesség, technika s nagy adag szerencse. Itt nem mindig az nyer, aki a leggyorsabban szedi a lábait.

– Ezzel most befejeződött önnek a szezon?
– Valószínűleg igen. Hátravan ugyan még a minneapolisi felnőtt-világbajnokság, de ki van zárva, hogy oda eljussak. Nincs rá pénze a szövetségnek…