Öcsi bácsiék nyomában

Temesvári Miklós mindjárt a beszélgetés elején jelzi, hogy alaposan felkészült: „Amikor Diósgyőrött voltam edző, a szudáni Musztafa Komi nálunk játszott, még őt is felhívtam, hogy beszerezzem a legfrissebb információkat.” Hogy azért ne vágjunk az ismertetés közepébe, a 28 millió lakosú országról hadd jegyezzük meg, hajdanán a kontinens egyik leggazdagabb birodalmának számított, a Kus-királyság idején (hogy teljesen képben legyünk: i. e. 800-tól) még Egyiptomot is uralta. A pompa ma már történelem: az 1983-ban kitörő polgárháború következtében nyomorékok, menekülők, éhezők, elhagyott vagy éppen felgyújtott falvak jellemzik az országot. A kispestieket azért nem kell félteni, egyrészt azért nem, mert a főváros, Kartúm ötcsillagos szállodájában foglaltak számukra szobákat, másrészt pedig azért nem, mert mielőtt útra keltek, beoltatták magukat malária és gennyes agyhártyagyulladás ellen…„Biztosan nagy élmény lesz a honvédosoknak a túra, szerintem még nagypapakorukban is erről fognak mesélni, akárcsak én… – kezd neki mosolyogva a mesélésnek Temesvári Miklós. – Hogy a szakmai részre térjek: Szudán labdarúgása az 1970-es években virágzott, hetvenkettőben még a müncheni olimpián is részt vett a válogatott. Mára valamelyest visszaesett a színvonal, az Afrikai Nemzetek Kupájára az idén nem is jutott ki a nemzeti együttes. Két klubcsapat viszont tartja a lépést az elittel, az al-Hilal és az al-Merriek is nagy elismertségnek örvend a kontinensen. Talán mondanom sem kell, Szudánban is ez a két gárda viszi a prímet. Sőt: az igazság az, hogy ez a két csapat tartja el a szudáni focit.”

Itt érdemes közbeszúrni, hogy a kispestiekre három találkozó vár a „feketék földjén” (Szudán ezt jelenti helyi nyelven). Megmérkőznek az al-Hilallal, az al-Merriekkel, valamint a vendéglátók válogatottjával is. Az utóbbi meccs előtt azért majd nem árt egyeztetni, ki milyen szerelésben lép pályára, tudniillik a világranglista 92. helyére sorolt Szudán nemzeti színösszeállítása megegyezik a Honvédéval: itt is, ott is a piros-fehér-fekete a divat. Egyébként a Honvédot ismerik arrafelé, ugyanis 1956 januárjában már járt Kartúmban a klub: Puskás Ferencék bemutatóját fél évszázada emlegetik.

„Magam is Puskáséknak köszönhetem, hogy Szudánban edzősködhettem – folytatja Temesvári Miklós. – Kilenc esztendeje a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség tanácsát kérték a külföldi szakvezetőt szerződtetni kívánó szudániak, és a román, szerb, cseh és magyar edzők alkotta csokorból engem választottak ki, mint utóbb megtudtam, az döntött mellettem, hogy Öcsi bácsiék honfitársa vagyok. Az al-Hilalnál kezdtem az ottani pályafutásomat, majd egy év elteltével az al-Merriek trénere lettem. Érdemes megemlíteni, hogy a Ferencváros és az Újpest viszonya semmi a kartúmi együttesek »kapcsolatához« képest, a két ellenlábas meglehetősen közelről gyűlöli egymást: egy kilométer van a két stadion között. Na már most, én az al-Hilaltól mentem át az al-Merriekhez, mégsem esett bántódásom, sőt, a helyiek azt mondták, ezt egy ember engedhette meg magának: Temesvári Miklós…”

Közbevetőleg a február elején várható időjárásról: az Egyenlítőtől néhány foknyira az esős évszak áprilistól októberig tart, márciusban és áprilisban viszont már-már kibírhatatlan a forróság. A helyi időjárási viszonyokkal is tisztában lévő szakember azt állítja, Aldo Dolcetti csapata a legjobbkor kel útra: magyar szemmel nézve május végi, 20–25 Celsius-fokos melegre kell felkészülnie. A napszúrás ezek szerint elkerülhető, ugyanakkor arra feltétlenül ügyeljenek, hogy az utcán ne bámulják meg a hölgyeket, mert azt arrafelé nemigen díjazzák.

„A futball óriási népszerűségnek örvend Szudánban, emlékszem, amikor még Dzurják »Csöpi« hivogatott a Nemzeti Sporttól, azt mondtam neki, a Fradi-tábort szorozzuk be öttel, hogy megkapjuk az al-Hilalért szorítók lelkesedését – veszi vissza a szót Temesvári Miklós. – Megesett, hogy valamelyik idegenbeli bajnokinkra busszal vágtunk neki, és egy napig tartott az út, mert nem volt olyan falu, ahol ne állítottak volna meg minket a rajongók. Igaz, arra is volt példa, hogy a negyven Celsius-fokos hőségben azért ültünk órákon át a buszban, mert azt a vereségünk miatt felbőszült, fenyegetőző szurkolók vették körül. Na igen, Szudánban a foci mindenek felett áll: valamennyi gyerek arról álmodik, hogy az al-Hilal vagy az al-Merriek labdarúgójává növi ki magát, míg a szegény ember úgy van vele, inkább nem eszik, csak teljen meccsjegyre.”

Ezek után egy kérdés maradt: a gyepen mire számíthat a Honvéd?

„A szudáni játékosok nem magasak, ám gyorsak, erővel jól bírják, és a keménységtől sem riadnak vissza; én bizony egy-egy szerelési kísérlet láttán becsuktam a szemem… – adja meg a választ Temesvári Miklós. – Szeretik a technikás futballt, a labdát minden testrészükön megállítják, de néha a szépség áldozatává esnek. Lebecsülni semmiképp sem szabad őket, mert bizonyára úgy mennek majd ki a pályára, hogy a »nagy« Honvédot meg kell verniük!”

Ha már ötven évvel ezelőtt nem sikerült…

---- P ---- H