A jó foci fedezete

Ha valaki, ő megengedhette magának, hogy Puskás Öcsivel (bocsánat, Ferenccel) a bolondját járassa.A legendák – valamint Kő András és Török Péter A magyar futball anekdotakincse című könyve – szerint a válogatott 1955-ben Skandináviában túrázott, Dániának például egy csapásra hatot vágott. A lefújást követően természetesen a jókedv volt az úr a vendégek öltözőjében, egyedül Puskás Ferenc csóválta a fejét. "Miért ily' letört, Öcsi?" – aggodalmaskodott Sebes Gusztáv. "A következő meccsen ne játszassa Cucut – kapott mindjárt választ a szövetségi kapitány. – Nem lát a pályán…" Hogy az aznap hiába száguldó őrnagy megkockáztatta ezt a kijelentést, annak oka: az évek során hozzászokott ahhoz, ha felkiált, hogy "Cucuuuu!", és beindul, másodpercek múltán a lába elé hull a labda, ám a dánok ellen "Cucuuuuzhatott" és szaladhatott bárhogy, egy átadás sem volt pontos, sőt kifejezetten pontatlan volt. Kész szerencse, hogy ezt a történetet jegyzik a krónikáskönyvek, mert ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a csapat kapitánya esett tréfa áldozatául. Bozsik József ugyanis a kezdés előtt jelezte a szakvezetőnek, ha Öcsi ezúttal panaszkodik majd a kiszolgálásra, az nem a véletlen műve lesz…
A sztori persze úgy teljes, ha a folytatást is közzétesszük. Nos, a következő találkozón Sebes Gusztáv – a puskási intelem ellenére – bizalmat szavazott Bozsiknak, aki alig várta már, hogy cimborája nekilóduljon, és elrikkantsa magát: "Cucuuuu!" A fedezett lendített, a labda ott esett le, ahol kellett, Öcsi átvette, bevágta a rivális kapujába, majd visszafelé kocogva kiszólt a szövetségi kapitánynak: "Na jó, maradhat…"

Csak úgy, közbevetőleg, tetszenek tudni, honnan a Cucu becenév?

A nagymamától, ő nevezte el így az 1925. november 28-án világra jött unokáját, aki Kispesten született, kispesti otthonán, illetve a kispesti iskolán kívül a kispesti grundokon nevelkedett. Bozsik József alig múlt 11 esztendős, amikor a Kispesti Atlétikai Club vezetője kiszúrta, mekkora tehetség lakozik benne, és már vitte is a kölyökcsapatba. A kölyök hamar felnőtt: 18 évesen már a legnagyobbak között mutathatta meg, hogy mit tud: mindent! A Vasas ellen kezdte, a Ferencváros ellen fejezte be. A kezdés és a befejezés között egy híján húsz bajnoki szezon telt el, a majd' két évtizedbe 447 élvonalbeli mérkőzés és 33 gól fért bele. Első meccsét a KAC-ban, az utolsót a Honvédban játszotta. A kettő persze egy és ugyanaz. A piros-fekete (majd piros-fehér) dressz helyett csupán akkor viselt másikat, ha azt Magyarország címere díszítette.

Klubjánál alighanem csak a családjához és a hazájához ragaszkodott jobban. Elutazott a Honvéd 1956–1957-es téli túrájára, és – néhány társával ellentétben – haza is jött onnan. Röhejes, vagy inkább szégyenteljes, ám az eltiltást így sem úszhatta meg, de erejét mutatja, hogy csakúgy, mint az 1954-es világbajnoki finálét követően, talpra tudott állni. Svájc után így Svédországban is megméretett; hogy a Magyarországot 1958-ban képviselő együttes tizedikként végzett, az nem rajta múlott. Ha rajta múlott volna, kétszeres világbajnokként vonul vissza 1962-ben.

Egyáltalán nem illik ide, a sárguló, az óvatlan lapozáskor bizony el-elszakadó oldalakkal bélelt históriás könyvek világába, de az interneten olvastam, hogy tökéletes technikai képzettség, kimeríthetetlen ötletgazdagság, egyedülálló taktikai érettség, lenyűgöző könnyedség és irányítókészség, vídiakeménység és valódi futballzsenialitás jellemezte Bozsik Józsefet. Rövidebben: a magyar labdarúgás legjobb fedezete volt. Bár helyesebb lenne úgy fogalmazni: a legjobb magyar labdarúgás fedezete.

Egymeccses kapitány

Bozsik József kiváló képviselő volt, nemcsak a futballpályán, hanem – az ötvenes évek elején – az Országgyűlésben is képviselte a magyar nemzetet. A Wembleyben, amikor alighanem pályafutása meccsét játszotta, az egyik angol újságíró nem is mulasztotta el megjegyezni, "…ez a képviselő megérdemelné, hogy miniszterelnök legyen". Ha az országot nem is, a Honvédot edzőként, szakosztályvezetőként, majd klubelnökként, a válogatottat pedig 1974-ben – betegsége miatt mindössze 90 perc erejéig – szövetségi kapitányként irányította.

A címeres mezt – mint utóbb kiderült, nem 100, hanem – 101 alkalommal magára öltő, sokaknak még ma is hiányzó Bozsik József 1978 júniusa óta alussza örök álmát a Farkasréti temető főbejáratától nem messze. Feledhetetlen nevét sírja mellett a szőnyi általános iskola és a kispesti stadion is őrzi.
Isten nyugosztalja.

Ha kellett, bunyózott

Bozsik József a fél pályát átölelő, a svájci óránál is pontosabb átadásaival, a vetélytársakat szilvapálinka módjára megrészegítő cseleivel, az egy helyben álló kapusokat is leizzasztó lövéseivel, avagy az ülőhelyre jegyet váltó nézőket talpra szökkentő tudásánál talán csak a szerénysége volt nagyobb. Habár nem mindig húzta meg magát: az 1954-es magyar–brazil után kitört öltözői verekedésből éppúgy kivette a részét, mint azt megelőzően a 4:2-es diadalból. Évtizedekkel később mosolyogva elevenítette fel, a vereséget elviselni képtelen dél-amerikai vetélytárs ellen csupán egyvalaki hagyta ki a "harmadik félidőt", a keménységéről ismert, de az adok-kapok idejére a pad alá bújó Lóránt Gyula…