Földet érés után padlóra került

"Gratulálok Otto Rehhagelnek és csapatának. Az utolsó pillanatban nem koncentráltunk eléggé, és ez a vereségünket eredményezte. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hét alapemberemet kellett nélkülöznöm ezen az estén" – véshették fel Lothar Matthäus rövid értékelését a görög újságírók. Aztán a magyar válogatott szövetségi kapitánya udvariasan elköszönt a sajtótájékoztató részvevőitől, majd felült az együttest a repülőtérre szállító buszra. A trénerhez közel állók azonban jelezték, hiába tűnik nyugodtnak, forr benne a düh. A ferihegyi landolást követően, hajnali fél háromkor ki is tört…

– Korán vagy inkább későn van az értékeléshez?
– Tudja jól, a futballról bármikor lehet velem beszélni, de szívem szerint most az egyszer arra kérném, ne engem kérdezzen, hanem a játékosokat – mutatott rá a pakkjaikra váró labdarúgókra Lothar Matthäus. – Magyarázzák csak el ők, miért kaptunk ki. Mert nekem már elegem van abból, hogy mindig én viszem el a balhét a vereségek után. Ilyenkor keresem a mentségeket, úgymint rossz volt a pálya, még rosszabb volt a bíró, az időjárás nem kedvezett nekünk és a többi… Na nem, ez már nekem is sok! Ettől már én is padlóra kerülök.

– Állítólag visszhangzott az öltöző, úgy kiabált a futballistákkal a lefújást követően.
– Nem tagadom, indulatos voltam. Számon kértem rajtuk a lélektelen játékot. Nem hogy a válogatottban, de még a grundon sem lehet úgy futballozni, ahogy azt egyesek tették. Mintha semmit sem jelentene számukra a címeres mez. Ha nem akarnak válogatottak lenni, szóljanak nekem, bizony isten, elfogadom, ha lemondják a szereplést, sőt, még sok sikert is kívánok nekik a pályafutásuk hátralevő idejére. Megmondjam, mi a baj?

– Ha volna szíves.
– Az, hogy sokan elégedettek azzal, amit eddig elértek. Jól megélnek ebből, és – tisztelet a kivételnek – többre, jobbra nem is vágynak. Ennél nagyobb gond, hogy hiába minden igyekezet, a hozzáállásukon nem lehet változtatni.

– Ezt személyes kudarcnak tekinti?
– Miért volna ez az én kudarcom? Én edzettem őket gyerekkorukban? Én neveltem beléjük ezt a mentalitást? Tudom, erre sokan azzal kontráznak, hogy a magyarok már csak ilyenek, de kérdem én: az évek óta csúcson lévő vízilabdázók miért feszülnek meg ma is minden egyes mecscsen? Rettentően zavar, hogy amíg az edzésen élvezet nézni a futballistákat, mert mint az őrültek, úgy hajtanak, addig a mérkőzéseken csak totyognak. Azzal, hogy bekerültek a kezdőcsapatba, azt hiszik, minden el van intézve. Hol élnek? Hát nem az volna a normális, hogy a találkozókon még inkább odategyék magukat?

– Ideje volna neveket is említeni, nem?
– Nem!

– Akkor azt mondja meg, akadt-e olyan labdarúgó, akire nem vonatkozik a kritika?
– Négy-öt futballistán véltem felfedezni, hogy tisztában van vele: a hazájáért küzd.

– Legalább az ő nevüket árulja el.
– Ilyen könnyen nem húz csőbe… A következő kerethirdetés előtt úgyis kiderül, kikre gondolok. Azt már most megmondom, hogy a decemberi, amerikai túrára jó néhány fiatalt elviszek. Az olaszok ellen élmény volt látni az utánpótlás-válogatottat, a srácok példát mutattak küzdeni akarásból. Nekem ilyen játékosokra van szükségem! Olyanokra, akik értékelik, hogy válogatottak lehetnek. Akik visszaadnak valamit abból, amit a nemzeti együttesnél kapnak. Mert itt, kérem, minden lehetőség adva van a sikeres szerepléshez, a legjobb szállodákban laknak, a legfinomabb kosztot kapják, a legkényelmesebb módon utaznak a fiúk. Most is, ahogy vége volt a meccsnek, máris indulhattak ki a repülőtérre, mert várt rájuk a különgép. Ahelyett, hogy egy személyvonattal hazazötykölődtek volna…

– Szóval még véletlenül sem vagyunk sínen.
– Egyelőre nem. És addig nem is leszünk, amíg meg nem találjuk a megfelelő mentalitású játékosokat. Ami engem illet, biztos, hogy néhány napig a legfrissebb "élményen" rágódom majd, de aztán újra belevettem magam a munkába. Hátha jóra fordul minden… ---- I ---- A