Nyugalmat, csöndet akarnak

– Az elmúlt ötven évben megszoktuk, hogy a férjemről naponta cikkeznek az újságok, de a magánszféra szent volt – kezdte Puskás Ferencné. – Mindig a háttérben maradtam, a pletykalapoknak sohasem szolgáltattunk témát. Ezért is volt annyira váratlan és bántó, ami az elmúlt időszakban Magyarországon történt. Öt kontinensen éltünk, de sehol sem fordult elő, hogy a zsebünkben turkáljanak, hogy azt kelljen olvasnom úton-útfélen: honnan mennyi pénzt kapunk. Talán még a bankszámlámat is ellenőrizték? Számomra ismeretlen emberek nyilatkoztak arról, amiről nekik fogalmuk sem lehet – nekem pedig az életem –, hogy milyen áldozatokkal jár Öcsi ápolása.Mindenki Öcsire hivatkozik

– Kezdjük a Real-meccsel: a Daily Telegraphnak azt mondta, a mérkőzés egész költségvetéséhez mérten elenyésző két és fél millió forinton kívül nem kapott semmit.
– Így van. Talán hamarosan működik majd az alapítvány, amelybe további pénz kerül, de még nem zárult le az ügy. Az eredeti írásos megállapodásunkkal szemben, amelyhez ragaszkodom, s amelyben a szervezők kinyilvánították, hogy a férjem ápolásával kapcsolatos minden, a tb által nem fedezett költséget vállalnak, ameddig csak él, most már húszmillió forintról szólnak a papírok, a kórház becslései szerint ezt a költségek néhány év alatt felemészthetik. Ezt nem fogadhatom el. Félreértés ne essék: nem azért küzdök, mert pénzt akarok keresni, hanem azért, hogy kérés, kérdés nélkül ne használhassák fel a férjem nevét üzleti vállalkozásban. Amikor részt vettem a már lekötött mérkőzést beharangozó sajtótájékoztatón, ahova az utolsó pillanatban hívtak meg, s azt láttam, hogy a sajtóanyagon, aztán a belépőjegyen, mindenütt ott van Öcsi képe, hogy mindenki róla beszél, rá hivatkozik, akkor jöttem rá, miért szerették volna, ha gyorsan aláírom azt a papírt, amelyben annak a bizonyos labdának az árát ajánlották fel. Kötelességem küzdeni a férjem igazáért, helyette is, hiszen ezt a pénzt még betegen is ő kereste a hírnevével, a pályafutásával. S még mindig igyekszem udvarias maradni, amikor ezekről a szörnyű sérelmekről beszélek, nem említek neveket. Nagy baj, hogy a támadásoktól nem védett meg senki.


– Valóban: Puskás Ferenc még a kórházi ágyon is többet "keres", mint a legtöbb magyar aktív futballista. Példa rá az angliai árverés is. Miért csinálta?
– Közösen döntöttünk így Öcsivel már hosszú évekkel ezelőtt. A megvalósítás azonban rám maradt: kiválasztani a megfelelő aukciósházat, aztán kiválogatni a tárgyakat, a Bonhams képviselője jó fél évvel ezelőtt napokig dolgozott itt, mire kialakult a végleges lista. Életünk során tucatszor megéltük, hogy összepakoltunk mindent, csomagoltunk, elköltöztünk több ezer kilométerrel arrébb, aztán megint tovább, tovább, hiszen a férjemet edzőként újabb és újabb feladatok motiválták. Higgye el, ma már képtelen vagyok arra, hogy mindent számon tartsak, őrizzek. Azelőtt vagyonokat költöttünk arra, hogy egy-egy költözködés előtt különféle bankok bérelt széfjeiben helyezzük el a legértékesebb tárgyainkat, s ma sem itthon tartom az értékeinket. Talán meg kellett volna várnom, hogy hozzánk is betörjenek, mint Grosics Gyulához vagy Székely Évához? A legfontosabb, leginkább a szívünkhöz nőtt kitüntetésektől, érmektől nem válunk meg, s akkor arról még nem is beszéltem, hogy a madridi karrier rengeteg emléke még ma is Spanyolországban van. Olyat is olvastam, hogy nem volt jogom az egészhez, de aki ilyet mond, az nem ismeri a családi életünket. Persze nem is tartozna senkire, de elmondom: a férjemmel külföldön rokonok, közeli barátok nélkül megszoktuk, hogy minden döntést ketten hozunk meg, s ezekbe később is csak a lányunkat, Anikót avattuk be. Vádként hallottam még, hogy segítem az unokáimat. Mégis kinek adnám a pénzem, ha nem nekik?! És Öcsi kinek adná? Néhány holmit eladtunk, amit más nagy sportolók is megtesznek időnként. Becsülöm Bodnár György gesztusát, hogy a magánvagyonából áldozott erre a gyűjteményre, örülök, hogy Magyarországra került, és együtt maradt a kollekció. A befolyt pénzből pedig jótékony célra is áldozok majd, ez természetes.

– Talán ezzel kellett volna kezdenem a kérdezősködést: hogy van Öcsi bácsi?
– Mikor hogy. Az időjárástól és sok minden egyébtől függ, éppen milyen a kedélyállapota, az egészsége. A minap azonban csodálatos élménnyel lepett meg: amint beléptem a szobába, felderült az arca, és megismert: "Mama!" – mondta. Amikor ilyen történik, az engem minden rosszért kárpótol, és elfelejtem a sok bosszúságot.

Sokszor úgy érzi, nem lehet itt élni

– Köztudomású, hogy mindennap órákat tölt férje betegágyánál. Hogy bírja?
– Sajnos nehezen. A itteni rokonaim és a barátnőim, mindenekelőtt Eti, a drága emlékű kispesti játékos, Bányai Nándi özvegye tartja bennem a lelket. Anikó a közelmúltban kétszer is meglátogatott, de nagyon hiányoznak az unokáim, a dédunokáim, évek óta nem jártam náluk. Az orvosok mindig kérnek, hogy Bözsi néni, utazzon el néhány hétre, vigyázunk Öcsi bácsira, de képtelen vagyok őt akár csak egy napra is itthagyni… Pedig nem így terveztük. Ingázni akartunk a család és Budapest között. Aztán Öcsi betegsége miatt ragadtunk itt. Arra sem maradt idő, hogy rendezzük a rengeteg holmit, amelyet Madridban hagytunk, amikor tizenhat éve Melbourne-be költöztünk, hiszen onnan váratlanul Budapestre vezetett az utunk. Ha rajtam múlik, talán haza sem jöttünk volna, Ausztráliában csodálatos körülmények és időjárási viszonyok között éltünk, magyar és görög barátokkal körülvéve. Öcsi azonban haza akart jönni, s ezt nekem ma is tiszteletben kell tartanom. Pedig az utóbbi hónapok hercehurcájába belebetegedtem, kórházba kerültem a sok idegeskedéstől. Megfordult a fejemben, hogy ismét elhagyjuk az országot; hogy elég volt, összecsomagolunk, hiszen néha úgy érzem, nem lehet itt élni.

Sohasem volt problémánk a sajtóval, az emberekkel, csakis itt bántanak minket. Pedig magyarok vagyunk, és ezt mindig mindenütt büszkén vállaltuk, s közben sohasem politizáltunk. Nem kértünk senkitől semmit, nem bántottunk senkit, nem akartam szerepelni, és ezután sem szeretnék: csak nyugalmat, csöndet akarunk. Miért kell magyarázatot adnom bárkinek a privát tetteimről, az életünkről?

– Nem lehetne jobb körülményeket találni Puskás Ferenc számára külföldön?
– Sok barátunk felajánlotta a segítségét, végiggondoltam minden lehetőséget, itthon is végigjártam több speciális intézetet – nincs jó megoldás. Férjemnek a Kútvölgyiben való elhelyezésével kapcsolatban is sok mindent tudnék mondani, messzire kellene visszamennem az időben, hogy minden érthető legyen, de ez ügyben egyelőre igyekszem diszkrét maradni.
még a kútvölgyi
a legjobb megoldás

– Mégis: akkor miért a Kútvölgyi?
– A Kútvölgyiben mindenesetre Öcsi megszokta az arcokat, a környezetet, folyamatban van a gyógykezelés, ismerik őt az orvosok, az ápolók, akiket külön köszönet illet, s könnyen meglátogathatom midennap. Mit csinálnék, ha vidékre kellene járnom, hogy lássam? A külföldi költözés okozta megrázkódtatásról nem is beszélve. Már olyat is hallottam, hogy állandó ápolás nem is járna Öcsinek, a betegségét otthon is lehetne kezelni, de ez képtelenség, az orvosok is annak tartják. Természetesen Öcsi ellátása, lelki békéje a legfontosabb, ennek rendelek alá mindent, ezért alakultak az események úgy, ahogy, így viszont alig láthatom az unokáimat. ---- A ---- M