Fontos határátlépés Gödöllőn

Bezzeg 2001 előtt, amikor még nem a válogatottak, hanem Európa legjobb klubcsapatai léptek pástra a BEK-ért: háromszor az UTE, kétszer pedig a BSE vitte haza a trófeát. De rég is volt…

Az utolsó magyar BEK-győzelem egészen pontosan 1998-ban! Nem voltak irigylésre méltó helyzetben legjobbjaink - Nemcsik Zsolt, Fodor Kende, Lengyel Balázs, Decsi Tamás - vasárnap reggel, amikor nemcsak az volt a feladatuk, hogy javítsanak az eddigi mérlegen, hanem az is, hogy feledtessék a szombati egyéni verseny fiaskóját. A feladat nem volt egyszerű, és válogatottunk ága sem volt könnyű: a 16 között a lengyeleket kellett legyőzni. Mielőtt bárki is legyintene, ők két vívót delegáltak az egyéni fináléba, míg mi egyet sem…

Nemcsik 5:0-val kezdett, de utána következett a rémálom, amelyet jó lenne elfelejteni! A szörnyűségek alapos részletezésétől megkímélem az olvasókat, maradjunk annyiban: 35:28-as lengyel vezetésnél kezdtünk felébredni, amikor Fodor 12:2-re hozta Skrodzki elleni asszóját, és így 40:37-nél léphettek pástra a befejező emberek, Nemcsik és Koniusz. Olimpiai ezüstérmesünk megtette, amit kellett.

Következtek az oroszok, akiktől ezúttal nem kellett félni, mert C-csapatukat indították. A fiatalok a páston, az egyéni versenyt nyerő Jakimenko, valamint a négyszeres olimpiai bajnok Pozdnyakov a "vonalon kívül". Nálunk viszont a legjobbak a páston. Nemcsik most is győzelemmel indított, aztán megint a vetélytárs vezetett (10:8, 20:16, 30:23, 35:29). Újabb vesszőfutás. Szerencsére a koreográfia azonos volt, mint korábban: jött a feltámadás. Fodor 9:5-re legyőzte Szazonovot, és zárásként Nemcsik, ha nem is előnnyel, de minimális, kéttusos hátrányban lépett pástra Gyacsenkóval. Ezt az aszszóját is megnyerte. Elődöntős lett válogatottunk, tehát a tavalyi hetedik helyet már túlszárnyalta.

Jöttek az olaszok, méghozzá a legerősebb összeállításban. Pontosabban jött Fodor, aki nyitányként "leverte" az olimpiai bajnok Montanót. Túl sokáig nem örülhettünk, mert Lengyel továbbra sem találta önmagát, vagyis ezúttal is Nemcsik és Fodor vitte a hátán a csapatot. De az olaszok nagyon vezettek. Az utolsó csata előtt 40:31-re. A páston Nemcsik és Montano. Mint az olimpiai döntőben. A bíró pedig a román Florea, mint Athénban. Nemcsik támadott, talált, támadott, talált… A közönség tombolt, Montano pedig nem hitt a szemének: 44:37, 44:38, 44:39 - és így tovább, egészen 44:42-ig. Aztán elmaradt a csoda, mert Montanónak ítélt a bíró egy vitatható tust.

"Azt hittem, az elején vívok majd Montanóval. A csatát megnyertem, de a háborút az olaszok… Kilenc tus túl nagy hátrány, és Montano annál jobb vívó, minthogy ezt eladja. Igaz ez akkor is, ha tudom, hogy nagy előnnyel nehezebb befejezni a mérkőzést, mint minimális hátrányból. Én legalábbis nagy előny tudatában kevésbé tudok koncentrálni, mert már elkönyvelem a győzelmet. Most minden mindegy alapon vívhattam, és minden bejött" - ismerte el Nemcsik. A bronzmeccsre már a két fiatal, Lengyel és Decsi is magára talált, de a nap azt mutatta, hogy még nem képesek egyenletes teljesítményre. Ha a két húzóember, Nemcsik és Fodor mellett ők is állandósítják jó formájukat, legközelebb döntőt vívhat csapatunk. Most örüljünk annak, hogy átlépték a lélektani határt… ---- E ---- &