Totti: a Roma aromája

Róma polgármestere helyében biz’ isten márványkövekkel fednénk le a Fabia Mater klinika szülészetét. Már persze akkor, ha a város első embere a helyi AS-nek, nem pedig a Laziónak szurkol. Nevezett intézményben jött a világra ugyanis az a Francesco Totti, akit aligha kell bemutatni a futballért rajongó férfiaknak, illetve a nem csak a futballért rajongó hölgyeknek. Azért, hogy teljes legyen a kép, röviden mégis tegyük meg: szóval 1977. szeptember 27-én ünnepelhette első születésnapját a kis Francesco, hogy aztán újabb kilenc esztendő elteltével már az első klubváltását könyvelhesse el: ha másról nem, hát a Totti után ismert Fortitudo kölyökcsapatát hagyta ott a Lodigiani kedvéért. Három idényt húzott le élete második együttesében, mígnem jött a Milan és a Lazio ajánlata. Hírlik, a piros-feketék akkora összeget ígértek a 13 éves tehetségért, hogy arra alighanem mindenki rábólintott volna – kivéve a Romáról álmodozó hősünket. És ahogy az a mesékben lenni szokott: a csapat öszszes hazai fellépését a helyszínen megtekintő fiatalemberért kedvenc egyesülete is bejelentkezett az idő tájt, így egyik napról a másikra a pályán kívülről belülre került. Majd minden ment a maga útján, a gárdát 1993-ban irányító Vujadin Boskov döntése nyomán az akkor 16 esztendős fiatalember felnőtt lett: a Brescia ellen debütált az igazán nagyok között.

Hogy azóta mi történt vele? Olasz bajnoki címet és Szuperkupa-győzelmet ünnepelhetett, s koccinthatott volna a négy évvel ezelőtti Európa-bajnoki döntő után is – ha a "kékek" nem az utolsó másodpercekben bukják el a franciák elleni finálét. A Nemzeti Sportnak az egyéni szponzora, a Nike segítségével nyilatkozó Totti most bevallottan arra készül, hogy egyet előre lépjen: az Eb-dobogó második fokáról az elsőre ugorjon. De ennyire még ne szaladjunk előre.
– Szóval Fortitudo, az első állomás?
– Tévedés, a legjobb helyen, az utcán kezdtem – felelte az itáliai válogatottból kihagyhatatlanná vált karmester. – Amit ott megtanul az ember, azt sehol sem sajátíthatja el. Viccesen hangzik, de a gyerekkori haverokat is a legjobb edzőim közé sorolom, mivel akkoriban egymástól lestük el a trükköket. Néha még ma is ezekkel villogok.
– Visszasírja azokat a napokat, amikor egy pepperonis pizza volt az utcai derbi tétje?
– Szép volt, jó volt, ez kétségtelen, ugyanakkor manapság sincs miért panaszkodnom. Igaz, a tizenöt évvel ezelőtti életemet nem szabad összehasonlítani a mostanival: akkor lelkes amatőr voltam, ma pedig profi labdarúgó vagyok.
– Úgy is él?
– Igyekszem. Lám, a bulvárlapokat sem az én sztorijaimmal adják el… Egyébként a mindennapos edzések mellett nem is lehet dorbézolni, mert azzal nem csupán magamat, hanem a szakvezetőt és a csapattársaimat csapnám be. ---- &