Távozik Figóék Aranygenerációja

Noha a híres Aranygenerációból már csak hárman maradtak hírmondónak, Luis Figo, Rui Costa, valamint Fernando Couto jelenléte miatt Portugália félig még az 1989-ben, majd 1991-ben ifivébét nyert nemzeti csapat utolsó esélyeként könyveli el a saját rendezésű Európa-bajnokságot. A fent említett játékosoknak szinte már csak a felnőttválogatottban kell maradandót alkotniuk, klubszinten szinte mindent elértek. Vezérletükkel az ország csapata, az FC Portugal azonban olyan jeles és fontos eseményekről maradt le az elmúlt években, mint az 1992-es Eb, illetve az 1994-es és az 1998-as világbajnokság. Kimondva-kimondatlan, a portugáloknak nagyon fáj, hogy miközben legjobbjaik elsősorban a külföldi egyesületekben kiválóan érvényesülnek, hogy amikor klubszinten az FC Porto fél Európa (többek között a Manchester United, a Deportivo La Coruna és a Monaco) legyőzésével újra felért a csúcsra, a válogatott egyszerűen képtelen egy kiugró eredményt produkálni.

A házigazdákkal kapcsolatban mindenki tudja, hogy kiváló játékosok alkotják, és noha az Aranygeneráció olyan tagjai nem lehetnek ott a tornán, mint Joao Pinto, Jorge Costa vagy Abel Xavier, a fiatalok új nemzedéke ismét reményt adott a szurkolóknak. Cristiano Ronaldo, Tiago vagy éppen Paulo Ferreira neve garancia a jó futballra, azonban a portugál válogatott szinte mindenkori gyerekbetegségét hozzák elő, azaz sokszor képtelenek csapatban gondolkozni, és elvesznek az egyénieskedésben.
A megoldás a brazilokkal két éve világbajnoki címet szerző Luiz Felipe Scolari szövetségi kapitányra vár, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy az optimizmus és az önbizalom nem elegendő a győzelemhez, ahhoz fegyelem és taktikai érzék is szükségeltetik. Meglepő, hogy éppen egy brazil traktálja ilyenekkel a portugálokat, de ha valamikor, akkor most tényleg szüksége lenne a piros-zöldeknek egy kis önkontrollra. A felkészülési eredmények is azt támasztják alá, hogy Portugáliának higgadtabban kell majd játszania az Európa-bajnokságon, a gárda ugyanis az elmúlt két évben egyetlen olyan ellenfelet tudott megverni, amely kvalifikálta magát a tornára (Svédországot még 2002 októberében győzte le Göteborban 3–2-re a válogatott, viszont akkor még nem Scolari, hanem Agostinho Oliveira volt a szövetségi kapitány). Mindeközben – immár Felipaóval a kispadon – szemlesütve volt kénytelen leballagni a pályáról az olyan hazai mérkőzéseket követően, mint a spanyolok (0–3), a görögök (1–1) vagy az olaszok (1–2) elleni csata, ráadásul az előbbi kettő csoportellenfele lesz a nagy megméretésen.
Mindezektől függetlenül Portugáliát nyugodtan besorolhatjuk a torna esélyesei közé, hiszen egyrészt a stadionokat biztosan megtöltő szurkolók bizalmát az utolsó másodpercig élvezhetik a játékosok, másrészt ha elkapják azt a bizonyos fonalat – azaz, ha a nyitómeccsen magabiztosan megverik a náluk papíron jóval gyengébb görögöket –, mindenre képesek. Az idősebbek már tudják, milyen érzés megnyerni egy hazai tornát (1991-ben Portugáliában lett ifivilágbajnok Figo és Rui Costa, ráadásul akkor a döntőt ugyanúgy a Benfica stadionjában rendezték, mint most), de azt is, hogy milyen leszerepelni. A fiatalok pedig eltökéltek, és hangsúlyozzák, csak az előbbi érzéssel szeretnének megismerkedni. ----