B. és B. Budapesten

A vadonatúj, a színpompás megnyitóval csütörtökön délelőtt 11 órakor átadásra kerülő AstraZeneca jégcsarnokban hasonló a helyzet, mindenkiről dől a víz. A tévések, újságírók, akik azért "zarándokoltak” ki a kánikulában Káposztásmegyerre, hogy terepszemlét tartsanak a főváros új büszekeségében, no és sajtótájékoztató keretében találkozzanak az ünnepi eseménysorozat főszereplőivel, türelmesen várakoznak. Mert nem akárkire várnak…
Aztán megérkeznek a sztárok, a Magyarországon először fellépő Moszkvai Jégszínház tagjai – pontosabban a társulat mozgatórugói, az alapító Igor Bobrin (az 1981-es innsbrucki Európa-bajnokság aranyérmese), valamint az olimpiai bajnok, négyszeres világ- és ötszörös Európa-bajnok, profi világbajnok jégtánckettős tagjai, Natalja Besztyemjanova (civilben Bobrin felesége) és Andrej Bukin. Szinte egyenesen a repülőtérről érkeztek a sajtótájékoztatóra, mégsem látszik rajtuk a fáradtság, kedvesek, mosolygósak. Igaz, a hőség őket is megviseli egy picit, mert hiába van a szokottnál melegebb ezekben a napokban Moszkvában, azért a Celsius fokokat tekintve Budapest Moszkva előtt jár…
Szóval itt van a három B (Bobrin, Besztyemjanova, Bukin), és szívesen állnak a Nemzeti Sport rendelkezésére rövid interjú erejéig.
A hármasból gyengébb eredménylistája miatt kicsit kilóg Bobrin. Talán rosszkor született, azért nem tudta "agyonnyerni” magát pályafutása során. Mert akkor a kötelező program hangsúlyosabb volt, mint a szabadon választott. És hiába remekelt a szabadkorcsolyázásban, a hátrányát nem tudta ledolgozni, csak egyszer, amikor Európa-bajnok lett. Ô volt az a korcsolyázó, akinek utánozhatatlan kűrjeitől tombolt a közönség, imádták őt. Talán éppen azért alapította meg 18 éve a jégszínházat, hogy ott azokat az álmait is megvalósíthassa, amelyeket akkoriban az amatőrkorcsolyázásban még nem lehetett, vagy nem "díjazták” a pontozóbírók.

– Most járok először Magyarországon, de a magyar korcsolyasporttal már korábban kapcsolatba kerültem Czakó Krisztina révén. Először kilencvenhatban terveztem a kűrjét és a rövid programját. Ma is szeretettel gondolok vissza a közös munkára, amelynek Európa-bajnoki ezüstérem lett a gyümölcse – eleveníti fel a múltat Bobrin, majd rátér a jelenre. – Bátran mondhatom, hogy jégszínházunk felveszi a versenyt a világ összes jégszínházával. Bármelyik előadásunk, akár a Raszputyin, akár a Chaplin vagy a Faust, színpadon is megállná a helyét. Világszerte telt ház előtt zajlanak fellépéseink, de ez nem is csoda, hiszen olyan klasszisok korcsolyáznak nálunk, mint Natasa és Andrej – mondja, és szerényen a háttérbe húzódik, átadja a helyet a klasszispárnak.
– Igor Bobrinnal ellentétben önök már jártak Magyarországon, hiszen az 1988-as budapesti világbajnokságon fejezték be amatőr-pályafutásukat. Milyen emlékeket őriznek Budapestről? Egyáltalán, volt idejük városnézésre?
– Sajnos nem. Tudja, akkor annyira a versenyre koncentráltunk, annyira nyerni akartunk, hogy mással nem foglalkoztunk. Ezért is örülünk annak, hogy visszatértünk utolsó, de talán legemlékezetesebb sikerünk színhelyére, most biztos lesz időnk sétálgatni a városban, és pótolhatjuk, ami akkor kimaradt az életünkből – mondja Besztyemjanova, aki nemcsak egykor a jégen, hanem ezek szerint ma is a meghatározó tagja a párosnak.
– Akkori budapesti szereplésüket megnehezítette, hogy edzőjük, Tatjana Taraszova betegség miatt nem kísérhette el önöket az utolsó versenyre, s mint akkoriban nyilatkozták, az aranyéremmel az ő gyógyulását is segíteni akarták. Legendás kapcsolat volt az önöké, Taraszova szinte a gyerekeinek tekintette önöket. Tartják még a kapcsolatot?
– Igen! Nem is olyan régen volt egy ünnepség, amelyen összejöttünk, ott volt minden tanítványa, és köszöntöttük őt. De a személyes találkozásokon kívül is követjük a másik pályáját, mindent tudunk egymásról.
– Magyarországon viszont nem sokat tudunk önökről. Míg korábban a televízió segítségével láthattuk szereplésüket az Európa- és világbajnokságokon, tizenöt éve "eltűntek” a sportág híveinek szeme elől.
– A jégszínházzal járjuk a világot, évente mintegy százötven fellépésünk van. Moszkvában élünk, de eljutottunk Japánba, az Egyesült Államokba, Kínába, Tajvanra, mindkét Koreába, rendszeresen visszahívnak minket Franciaországba turnézni… felsorolni is nehéz.
– Van kedvenc városuk?
– Moszkva – vágja rá ellentmondást nem tűrően Besztyemjanova.
– Mennyire ismerik a mai amatőrkorcsolyázást? A színház mellett jut rá idejük?
– Olyannyira figyeljük, hogy tanítványunk is van, méghozzá az olasz Faiella, Scali kettős. Éppen egy hete jöttünk haza Milánóból, ahol összeállítottuk új programjukat.
– Miért pont olaszokat edzenek? Otthon nincs tanítványuk?
– Nem mi határozzuk el, hogy kiket készítünk fel. Akitől felkérést kapunk, annak segítünk. Az olaszoknak már évek óta, ám otthon még nem volt szükség ránk…
– Egykor nagyon népszerű volt a Szovjetunióban a műkorcsolyázás, aztán válságról kezdtek beszélni. Ma mi a helyzet?
– Manapság nem olyan népszerű, mint mondjuk a nyolcvanas években, mert a show sokakat elvisz az amatőrsportból, de még ma is nézik és szeretik az emberek – mondja Besztyemjanova.
– A korcsolyasport is sokat változott, előnyére és hátrányára is – veti közbe Bukin. – Azt hiszem, néha elveszik a szépség, mert sokan feláldozzák a technikáért. Persze azzal, hogy egyre bonyolultabbak, nehezebbek az elemek, gazdagodik is a sportág.
– Kérdezhetem önöket a magyar korcsolyázásról?
– Igen, van egy kislány…
– Sebestyén Júliára gondol?
– Igen, ő az. Nagy tehetség, de hiányzik belőle az átütő egyéniség. Talán egyedi koreográfiára lenne szüksége… – vélekedik Besztyemjanova.
– Végezetül kérem, meséljenek magukról! Mivel töltik a szabadidejüket, ha egyáltalán van ilyen.
– Nekem az életem a korcsolya, a feleségemet is ennek köszönhetem. Két fiúnk közül a kisebbik korcsolyázik, talán folytatja a családi hagyományokat. Szabadidőmben pedig a nagyobbal horgászni járok – mondja Bukin.
– Nekünk nincs gyermekünk. Kertes házban lakunk, ahol imádok a kutyámmal játszani. Ha van időm, szívesen olvasgatok, de hát rengeteg időnket elviszi a jégszínház, a sok turné.