Félezredessé lett a védő

A Milan élő legendája az ötszázadik bajnokiját (ebből 499 normális bajnoki volt, az 1986 júniusában megrendezett Milan–Sampdoria találkozó pedig az UEFA-kupában való indulás jogáért zajlott) játszotta a Serie A-ban, természetesen valamennyit a piros-feketék mezében. Csaknem húszéves pályafutása során nem is futballozott soha más klubban.

Ami azt illeti, a jubileumra nem kapott valami szép ajándékot társaitól, hiszen a Reggina elleni 0–0 elég gyászos produkció volt a csapat részéről. Így viszont még inkább kijutott neki az ünneplésből, melynek során a statisztikusok nem győzték hangsúlyozni, hogy már a harmadik helyen áll a házi szereplési listán. Csak egymeccsnyire van előtte Gianni Rivera, akit a Juventus elleni rangadón máris befoghat, de egykori kollégája és barátja, Franco Baresi sincs beláthatatlan távolságban: ő 532 bajnokit húzott le.
Még egy szezon, és bizonyára Baresit is megelőzi. Kérdés, hogy lesz-e még egy szezon, utóvégre Maldini 35 éves lesz, és – anélkül, hogy le akarnánk dönteni a bálványt, mégse hallgassuk el – egyesek szerint bizony meglátszik rajta a kor. Arról nincs szó, hogy ő lenne a gyenge pont a Milan védelmében, de hát minden relatív: akit hosszú ideig a világ legjobb balhátvédjeként emlegettek, annak számolnia kell vele, hogy ha nem emelkedik ki a mezőnyből, máris megszólják.
Márpedig korábban éveken át kiemelkedett. Ha emlékezetünk nem csal, mindenféle álomtizenegyben ő szerepelt a balhátvéd posztján, nagyjából Roberto Carlos feltűnéséig. Kettejüket persze nehezen lehetne összehasonlítani, mivel Maldini a klasszikus, elegáns, "testetlen” hátvédstílus képviselője, míg a páratlan fizikumú Roberto Carlos mintegy átértelmezte a szerepkört, ha szabad így fogalmaznunk.
A milánói csapatkapitány klasszisát kezdettől fogva elismerték a szakemberek, hogy mást ne mondjunk, ő volt az első védő, akit a tekintélyes World Soccer című lap az év legjobbjának választott. Abban az évben (1994), amikor "csak” második lett a válogatottal az amerikai világbajnokságon. Ha már itt tartunk, érdekes, hogy míg klubjával válogatás nélkül söpörte be az aranyakat, az azúrkékekkel csak ezüst- vagy bronzérmekig jutott (vagy addig sem, mint 1998-ban vagy 2002-ben). Éppen ezért különösen nagy csalódásként élte meg a 2000-es Európa-bajnokságot, amelyen az utolsó utáni pillanatban ragadták ki a kezéből a franciák a trófeát. Nem véletlenül mondta a 2-1-re elveszített döntő után, hogy "ha nyertünk volna, most elköszönnék a válogatottól”.

Más kérdés, vajon utólag örül-e, hogy tavaly részese volt a távol-keleti vb-csalódásnak, amely után már valóban eltette a szekrénybe a hármas számú címeres mezt. Az bizonyos, hogy alaposan megerősítette vezető helyét az olasz válogatottsági rangsorban. Nem kevesebb, mint 126 mérkőzéssel áll az élen, az utána következő első aktív játékos Demetrio Albertini, 79 fellépéssel.
Visszatérve az esetleges visszavonulásra, még nem mondta, hogy tervezne ilyesmit. "Szerencsére egyelőre jól érzem magam, élvezem az edzéseket és a meccseket, képes vagyok bármikor felpörögni. Hogy mikor hagyom abba, nem tudom, de ennél is keményebb dió, hogy mit fogok csinálni azután. Fogalmam sincs, miként fogom tudni elhagyni a labdarúgás világát, melyben az eddigi életem nagy részét töltöttem. Ennek ellenére abban biztos vagyok, hogy edző nem lesz belőlem” – jelezte, hogy nem kíván édesapja, Cesare Maldini nyomába lépni. Nem említette, mi vette el a kedvét a dologtól, de könnyen lehet, hogy az 1998-as kudarc – amikor a válogatott szövetségi kapitányát ugyebár Cesare Maldininek hívták.