Ép körmök döntetlenje

Elvégre az Inter egyik éke helyére nem igazán tudott volna ezen a szinten használható csatárt beküldeni a mester, minthogy a támadókból sérülés és eltiltás okán az a kettő maradt hírmondónak, aki a kezdőcsapatban szerepelt.
Kallon némi ápolást követően viszszatért, s a 20. perc táján egy jó kis lecsapódó lövéssel jelezte, használható állapotban van. Néhány centit tévesztett, akárcsak nem sokkal korábban Rochemback – ő teli rüszttel próbálkozott, éles szögből, nyolc méterről, nem sok sikerrel.
Eztán enyhén szólva ellaposodott a parti, a felek visszatértek a puskási idők törvényéhez, azaz inkább a labda mozogjon, ne az ember, a bőr ugyanis sosem fárad el. Más kérdés, hogy az állófoci kifejezetten rosszul állt a zsonglőrködést csak hírből ismerő futballistáknak, igaz, egy-egy hirtelen ritmusváltásból alakulgatott egy-egy helyzetféleség, ám igazi, a riportereket "felsikoltásra” sarkalló veszély egyik kapu előtt sem adódott.
Bőven lepörgött az első fél óra, amikor kicsit megélénkült az iram, Kallon ebből azonban már nem vehette ki a részét, 35 perc után lesántikált a pályáról, miáltal Vieri alkalmanként előretörő társaktól kapott támogatást – ha egyáltalán… –, amúgy többnyire magányosan harcolt. Miután a Barcelonát legfeljebb az Európa-csúcs miatt érdekelhette az akciózgatás – még egyetlen gárda sem nyert 12 kupameccset zsinórban –, közepesen unalmas volt a játék: a katalánok csak emiatt nem rohantak előre, látszott, nekik az egy pont is megfelel, az Internek ezáltal egy masszív masszán kellett volna átpaszszíroznia magát – foghíjas támadósorral. Nohát ebből jött ki az, ami az első negyvenöt percben történt. Pontosabban az – ami nem.
Ehhez képest akkora rohangászással indult a második rész, mintha darázsraj kergette volna a mezbe öltözötteket: rögvest az elején Vieri abszolút ziccerbe került Pasquale beadásánál, ám öt méterről, szemből sikerült mellé fejelnie a labdát. Később Dalmat bombáját ütötte ki vetődve Bonano – ez volt a tar fejű utolsó "érvényes” megmozdulása, később egy újabb lövési kísérletnél üvöltve kapott a combjához, avagy lehet valami abban, hogy Cúper edzésmetódusa nem kedvez az izomrostoknak, s ezért sérülékenyebbek az Inter játékosai… A második kényszerű csere ellenére is fölényben futballozott a milánói együttes, igaz, ennek meddősége hovatovább egy halott kecskéét idézte – a labdával valahogy képtelen volt igazán konstruktívan bánni a középpályássor.
Hetven perc telt el, amikor nagy hirtelen arra ébredt a San Siro korábban síró, ekkoriban pedig tán békésen szunyókáló közönsége, hogy Kluviert teljesen egyedül rohan a hazai háló irányába, miután valahogy keresztülhámozta magát a védelmen, ám a holland túl hanyagul akarta elterelni a labdát Toldo mellett, a kapus pedig könnyedén leért az ütemtelen külsőzésre. Ezen a meccsen ez egy igazi, klasszikus meccslabdának számított, de kimaradt, így az iksz is maradt. Merthogy Frank de Boer még halántékon fejelte Puyolt (véletlenül), azaz a Barca sem úszta meg kényszercsere nélkül – és ezzel ki is merült az utolsó húsz plusz öt perc (pokolba a svájci precizitással!…) eseménykrónikája. Nem rágtuk tövig a körmünket, na.

Internazionale (olasz)–Barcelona (spanyol) 0–0
Milánó, 81 130 néző
V: Meier (svájci)
INTER: Toldo – J. Zanetti, Cannavaro, Gamarra, Pasquale – Guglielminpietro (S. Conceicao, 78.), Dalmat (Martins, 61.), C. Zanetti, Morfeo – Kallon (Di Biagio 35.), Vieri
BARCELONA: Bonano – Gabri, Puyol (Andersson, 79.), F. de Boer, Reiziger – Rochemback (Riquelme, 67.), Xavi, Cocu (Mendieta, 59.), Motta – Kluivert, Saviola