A tavaly is vitézkedő REAC lett a döntő harmadik résztvevője

"Soha ne fuss el, soha ne fuss el, soha ne fuss el!”
A dal betöltötte a dunaújvárosi sportcsarnokot, talán még a Duna-parton békésen sétálgató újvárosi lakosok is hallották, ahogy felmorajlott az újpesti dalárda. A dal egyébként a diósgyőri szurkolóknak szólt, és ebből mindjárt ki lehet találni, mi is történt korábban. A szombat a téli, zimankós, barátságtalan szombat összehozta az egymást ki nem állható újpesti és diósgyőri drukkerhadat. Mindkét tábor Újváros felé autózott, azzal a tudattal, hogy majd jól kiszurkolja kedvencei győzelmét, és persze, oda-odamondogat a gyűlölt ellenfélnek, miként az is ott motoszkált az erős fiúk gondolataiban, hogy esetleg úgy, utcai harcosok módjára lekevernek majd egynéhány pofont.
Aztán így is történt…
Azok az autósok, akik a 6-os úton poroszkáltak Pécs felé szombaton fél három körül, emlékezetes pillanatokat élhettek át. Döcögtek néhányan Trabantokkal, Suzukival, vagy éppen elegáns terepjáróval, aztán egyszer csak fékezni kellett, hiszen a 45-ös kilométertáblánál ment a csihi-puhi. Ott parkolt a diósgyőri és újpesti szurkolók busza, látszólag békésen egymás mellett, ám a járművekről sebtiben leugráló harcosok meggyőztek mindenkit, hogy szó sincs itt osztálykirándulásról, lagziba igyekvő násznépről, hiszen ment a jobb és ment a bal. Hogy ki kezdte, az tulajdonképpen így, utólag mindegy, a bunyó ténye és a civilek félelme a fontos, hogy futballmeccs kapcsán gyakorlatilag bárhol, bármikor betörhetik az ember kobakját vagy autójának szélvédőjét.
Valódi útonállók találkoztak – és az útonállók nem féltek, igaz, mitől is féltek volna, hiszen sokan voltak, mindkét tábor nagy létszámban vonult fel a csatára. Aztán amint a lila tábor nótájából is kiderült, a miskolci sereg hátrált meg, az ő autóbuszukat dobálták és rongálták meg, hogy az útjukat betört szélvédővel és huzatos pillanatokkal folytassák. A út melletti háború helyszínén megjelentek – enyhe késéssel… – a rendőrök is egy autóval, jókora fejcsóválással és ejnye-bejnyével, majd mindenki beszállt a saját járművébe és ment tovább a maga útján.
Ment tovább az élet, mintha mi sem történt volna.
A csarnokban már csak szóban zajlott tovább a csata, a jóval nagyobb erőt képviselő újpestiek nem hagyták ki a ziccert, és újra, meg újra felhangzott a "Soha ne fuss el, soha ne fuss el, soha ne fuss el!” rigmus.
A diósgyőriek bosszúja nem is lehetett más, mint kétgólos hátrányból 3–2-re legyőzni a lilákat, némileg kárpótolva ezzel híveiket a bekapott jobbegyenesek és gyomrosok után. Ez volt az első meccs, pokoli hangulatban, hogy aztán egészen megdöbbentő módon sokkal nagyobb csendben rendezzék meg a Dunaferr–REAC összecsapást. Azért furcsa ez, hiszen rendszerint akkor dübörög a csarnok valahol, ha a hazai csapat lép pályára – nos, úgy tűnik, az Újvárosban zajló huzavona alaposan megviselte a drukkerek idegeit is, akik távolmaradásukkal tüntettek azért, hogy a Dunaferr vezetői hosszú-hosszú ideig hagyták bizonytalanságban őket, és engedték el a korábbi kedvencek közül Sowunmi Thomast, Zováth Jánost és Kiss Györgyöt. Lehet, hogy megbocsátható ez, ám a csapat, a megmaradt Dunaferr talán nagyobb biztatást érdemelt volna. Főként, hogy egyre biztatóbb hírek jönnek a két évvel ezelőtti bajnok öltözőjének környékéről: amint már beszámoltunk arról, befektető jelentkezett, aki megoldhatja a piros-fehérek gondjait. S ha valóban alakul valami, akkor megáll az elvándorlás; ha igazak a hírek, akkor együttmarad az amúgy megcsonkított gárda, és komoly eséllyel veheti fel a harcot a bentmaradásért.
Úgy bizony, a bentmaradásért, merthogy ez most az elsődleges cél, a nem is olyan régen még a nemzetközi porondon is bravúros győzelmeket arató újvárosiaknál.
Az a legfurcsább, hogy négy csapat közül a legkisebb, a REAC mondhatja el magáról, hogy biztos háttérrel rendelkezik. Ismert, hogy Diósgyőrben is voltak, vannak gondok, arról is beszámoltunk, hogy Újpesten húzogatják a nadrágszíjat, az Újváros sztorija pedig ismert, a REAC-nál viszont a nyugalom az úr. Mindenki időben kapja a pénzét, mindenki tudja, hogy mi a dolga, s hogy mit várnak el tőle. Például Mészöly Géza is tisztában volt azzal, hogy tavaly magasra tették a lécet a rákospalotai fiúk, akik bejutottak a fináléba, de az ifjú edző ennek szellemében küldte pályára fiait, akik kezdésként, biztosan győzték le a hazaiakat. A szurkolók megtapsolhatták a korábbi Újpest-kedvencet Vébert Györgyöt, no meg azt a Babócsy Andrást, akit most vendégjátékosként neveztek be a rákospalotaiak, és aki hosszú ideig profiskodott Finnországban.
Aztán volt itt még egy fiatalember, aki ugyan kevésbé ismert, ám az ő jelenléte igencsak jellemzője a mai magyar labdarúgásnak. Bizonyos Serczel Rolandról van szó, aki résztvevője volt az egymillió forintos rúgójátéknak, és aki egyébként a Vasas igazolt labdarúgója. Nos, az ifjú nem csapata délelőtti edzőmeccsén iparkodott, hanem úgy gondolta, eljön ide pénzt keresni az egymillió forintos rúgás elnevezésű játékra. És, ha már eljött, labdába rúgott – egyszer jól, egyszer rosszul.
Amúgy érthető volt az ifjú döntése, hiszen Újvárosban valódi futballhangulat volt, és ha az ember ügyesen bánik a lasztival, akkor még pénzt is zsebre tehetett érte.
Hát, kell ennél több ma egy magyar futballistának?