Az ágyból rángatta ki játékosait

– Kinti szerződése márciusig szólt, mégis hazajött. Ha jól tudom, a játékosok hozzáállásával akadt némi probléma…
– A helyieknek nem, nekem azonban nagyon furcsa volt az, ahogy a futballisták edzésekre járnak. Merthogy leginkább nem járnak… – kezdte taglalni tapasztalatait a tréner. – A másodosztályú Dibba Al Hissinnél dolgoztam, és itt a játékosok a munka mellett fociztak, havonta mintegy ezer-ezerötszáz dollárért. Ám ott olyannyira nem divat a felkészülés, hogy még külön pénzt, pontosan tizenöt dollárt kaptak azok, akik megtisztelték egy edzésemet. Nos, nem voltak így sem túl sokan, hónapokig hat-hét embernek kellett volna vezényelnem.
– Miért nem kért a vezetőktől egy nagytakarítást?
– Éppen ők mondták, hogy senkit sem lehet kötelezni az edzések látogatására. Egyszer pedig már azt hittem, sikerül begyűjtenem a teljes csapatot, hiszen végre az első helyre kerültünk. De úgy látszik, a feljutás sem nagyon motiválta a fiúkat, ráadásul az egyik mérkőzés után hazafelé tartva a buszunk előtt néhány méterrel halt meg autóbalesetben a legjobb játékosunk. A tragédia után természetesen a négy testvére sem jött többet, két meccset játszhattunk az ifikkel.
– Ezek szerint az emirátusi futballt még mi, magyarok is leírhatjuk?
– Nem olyan rossz azért ott a foci, csakhát a labdarúgók mentalitása messze van a tökéletestől. Éjjel kettőkor, háromkor szoktak ugyebár lefeküdni az emberek, így teljes meglepetést keltett, amikor néha délelőtt is edzést akartam vezényelni. Úgy kellett az ágyból kirángatni a játékosokat… Persze az esti foglalkozásokkal is adódott probléma, hiszen a ramadán alatt mindenki csak este hat után ehetett, akkor viszont egyfolytában ettek, és igen szépen meghíztak. A vezetők látták, mennyire nem tudom elfogadni ezt a légkört, és az irántam való tiszteletből megegyeztek velem, hogy hazajöhetek. Az nagyon nagy szó, hogy márciusig ki is fizettek, arrafelé ugyanis nem ez a szokás. A jelenlegi román kapitány, Anghel Iordanescu vagy a brazil Paolo Sergio például addig haza sem mehetett, amíg vissza nem fizette a pénzt, amit felvett…
– Így, bár anyagi szempontból nem panaszkodhat, gyanítom, elege lett az arabokból.
– Dehogy lett! Elképzelhető, hogy visszamegyek, sőt, ezelőtt másfél órával már egy másik emirátusi csapat is keresett.
– Pedig már azt hittem, marad itthon, és elszerződik Kispestre.
– Hogy tehetném? Feketelistán vagyok, meg sem szerezhetem az A-licencet.
– Nyitva vannak azért a kiskapuk… Ha jól rémlik, éppen a Honvédnál dívott az a megoldás, hogy névleg egy megfelelő képesítésű szakember volt az edző, gyakorlatban viszont egész más dirigált.
– Erre csak azt tudom mondani, hogy szeretem a tiszta dolgokat.
– Akkor leírhatom, hogy biztosan nem lesz a Kispest edzője?
– Ilyet azért ne írjon le… Senkivel nem beszéltem a Honvédtól, de jólesik, hogy esetleg az én nevem is felvetődött. Azért mentem ki az Emirátusokba, hogy teljesen kizárhassam magam a magyar futballból. Elvégre engem itt nagyon megtiportak: a Vasasnál ugyebár belevették a szerződésembe, hogy miről nem beszélhetek. Hát milyen dolog ez? Mégis aláírtam, mert dolgozni akartam. Azonban túl kisember vagyok ahhoz, hogy újrakezdjem… Ha valaki megkeres, akkor szívesen elbeszélgetek vele, de magam nem kezdeményezek, mint ahogy idáig sem tettem. Pláne, hogy fél éve nem olvastam magyar újságot, így nem is tudom, mi van itthon.
– Akkor segítek: Kovács Attila lett a Kispest menedzsere, aki egy nemrég még külföldön dolgozó magyar szakembert akar szerződtetni. Ez mondjuk önre is illik.
– Ez ugyan illik, de ettől még nem lesz meg az A-licencem. Huszonnyolc éve edző vagyok, könyvet írtam a labdarúgásról, de még a jelentkezésem sem fogadták el… Amíg nem voltam itthon, kiderült, a bírók sokszor milyen súlyosan tévedtek, mit műveltek ellenem. Hát ki az a vezető, aki ennek ellenére bevállalna engem?