Gólrekordok bűvöletében

Nem valószínű, hogy a bajorok büszkék lennének e címre, amennyiben hallanának róla, de az biztos, hogy Inzaghinak a müncheni Olimpiai stadionban szerzett két góljára egész Európa felfigyelt. No nem mintha egészen idáig észrevehetetlen lett volna a szezonban… Számtalan interjújában alig győzi hangsúlyozni, hogy karrierje legjobb, legélvezetesebb időszaka a mostani, otthonra talált a Milannál, sőt olyan is elhagyta már az ajkát, hogy innen nem szeretne eligazolni. Mindebben egy szemernyi túlzás sincs, valóban olyan aktívan termeli a gólokat, mint pályafutása során még sohasem. Pedig ne feledjük, volt ő már a Serie A gólkirálya is!
Az 1996–97-es szezon Atalantájában nyújtott produkciója sem volt azonban olyan lenyűgöző, mint jelenlegi formája. Persze ez a Milan egészen más, mint a hajdani bergamói alakulat: ha valakinek eddig nem lett volna világos, a nyáron a piros-feketék hihetetlenül jó csapattá álltak össze, amely mind a scudetto, mind a BL megnyeréséért eséllyel száll harcba. Elsősorban annak köszönhetően, hogy a "Pippo”, sőt "Superpippo” beceneveken ismert támadó a bajnokságban négy meccsen hatszor (mindanynyiszor akcióból!), míg a nemzetközi kupában öt találkozón kilencszer volt eredményes. (Az UEFA statisztikáiból kiderül, hogy a BL főtábláján összesen tízszer próbálkozott lövéssel vagy fejessel, ebből egy mellé szállt, a maradék kilencből pedig csak kettő nem ment be. Meglehetősen jó átlag.) Negyvenkét találatával már most ő minden idők legeredményesebb olasz játékosa az európai kupákban, s nem tűnik elérhetetlennek számára a német Gerd Müller 67 gólos abszolút csúcsa sem.

Inzaghi szülővárosa klubjában, a Piacenzában lett futballista, de itt, akárcsak a Leffében és a Veronában, még nem ízlelhette meg a Serie A-t. Ehhez el kellett igazolnia a kilencvenes évek elején üstökösként feltűnt Parmához – éppen későbbi csapata, az Atalanta ellen debütált –, ahonnan egy év után távozott Bergamóba. Kék-fekete mezben 24 alkalommal köszönt be, s a szezon végén gólkirállyá koronázták. Nem meglepő, hogy nyomban számos rangos kérője akadt, melyek közül a Juventust választotta. Kezdésként megnyerte a "zebrákkal” az 1997-es Olasz Szuperkupát, majd a soron következő bajnoki címet is, a BL-döntőn viszont alulmaradt a gárda a Real Madriddal szemben.
Közben, még 1997 júniusában, bemutatkozott a válogatottban is, méghozzá Brazília ellen: a franciaországi Tournoi de France 3–3-as meccse nem csak neki maradt emlékezetes.
Torinóban természetesen stabil tagja volt a kezdőnek, a szurkolók imádták, s noha kicsit vissszavett a tempóból – sorrendben 18, 13, 15 és 11 találatot ért el, súlyosabb sérülés nélkül –, sokakat meglepett, hogy a Juve két éve elengedte. A Milant vélhetően többek között a 2000-es Eb-n nyújtott teljesítménye győzte meg arról, hogy mindenképpen meg kell szereznie a támadót, hiszen kétszer is megzörgette a hálót. Az idei világbajnokság, akárcsak a squadra azzurrának, neki sem sikerült valami jól, hiszen egyszer sem mutathatta be féktelen gólörömét.
Úgy tűnik, most aztán kárpótolja magát mindenért.