München–New York mementó

Néhány nappal ezelőtt írtuk: "A Magyar Olimpiai Bizottság legutóbbi elnökségi ülése szomorú megemlékezéssel kezdődött. Schmitt Pál, a bizottság elnöke felidézte, hogy harminc évvel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én a müncheni olimpiai faluban a Fekete szeptember palesztin szervezet terrorakciót hajtott végre, amelynek során végül tizenegy izraeli sportember vesztette életét.”. Harminc esztendő már történelmi léptékkel is jelentős időtartam, s ha csupán a müncheni vérfürdő mozgatórugóit, a háttérben feszülő engesztelhetetlen motívumokat, kiváltó okokat vesszük figyelembe, lehangoltan mindjárt azt is meg kell állapítanunk, hogy izraeli–palesztin viszonylatban a minduntalan politikai kísérletek ellenére sem következett be javulás. Sőt, éppen 2002-ben fordult a kölcsönös boszszútól korbácsolt folyamat eddigi legelkeseredettebb szakaszába – az öngyilkos palesztin merényletek és a pusztító cselekedetekre adott nem különben kegyetlen izraeli válaszlépések következtében. A helyzet ettől eltekintve, általánosságban is romlott. A huszonegyedik század bevezető esztendeit morzsoljuk, modern korunkban a nemzetközi terrorizmus világméreteket öltő félelmet kelt, és a maga természetének megfelelően a sportot is fenyegeti. Érthető, hogy a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyainak szörnyű megsemmisítése, 2001. szeptember 11-e óta – világszerte megemlékeznek a történtekről ezekben a napokban – a biztonság az olimpiai játékok vonatkozásában is első számú kérdéssé vált. Nem csupán illő tehát, hanem szükséges, sőt elengedhetetlen is felidézni a harminc esztendővel ezelőtt történt olimpiai tragédiát – mindenekelőtt annak nyomatékosítására, hogy az ötkarikás játékok szervezői, rendezői tökéletesen átérezzék óriási felelősségüket a nemzetközi olimpiai család biztonságáért. A mögöttünk hagyott téli, illetve a következő nyári, athéni olimpiával külön is indokolt foglalkoznunk, de előtte időzzünk el egy keveset a 30 évvel ezelőtti müncheni drámánál. Talán minden másként történt volna, ha a (nyugat)németek elővigyázatosabbak, s ha a válságos órákban igénybe veszik a szolgálataikat nyomban felajánló tel-avivi specialistákat. A Palesztin Felszabadítási Szervezet szélsőséges frontja, a Fekete szeptember nyolc tagja hajtotta végre az akciót, amelynek eredeti célja az volt, hogy az izraeli kormányt 234 börtönbe zárt társuk szabadon bocsátására kényszerítsék, a német hatóságokat pedig arra, hogy a két híres-hírhedt terroristájukat, Andreas Baadert és Ulrike Meinhofot engedjék ki a rácsok mögül. Az olimpiai falu izraeli szállására szeptember 5-én reggel betörve a terroristák két vezetőt megöltek, kilenc sportolót túszul ejtettek, akiket azután Fürstenfeldbruck repülőterére szállítottak azzal a szándékkal, hogy onnan Egyiptomba távozzanak. Golda Meir izraeli kormányfő visszautasított mindenféle alkudozást a terroristákkal, a németek pedig átgondolatlanul rohamozták meg a túszok és őrzőik helikopterét. A tűzharc során a kilenc túsz, a nyolc terrorista közül öt, valamint egy német rendőr pusztult el. A három túlélő palesztin támadó közül mára csak egyetlen, inkognitóban élő hírmondó maradt – Dzsamal el-Gasi. n Nem olyan régen tett nyilatkozata szerint a nyugatnémet hatóságok és a Fekete szeptember titkos megállapodása eredményeként a szélsőséges szervezet két tagja nyolc héttel az olimpiai játékok után "elrabolta” a Lufthansa egyik Boeing 727-es gépét, október 29-én Bejrútba, majd Münchenbe "térítette”, ahol a három fogva tartott palesztin merénylő csatlakozott hozzájuk, s irány – Jemen! A Boeingen Bejrútban csupán tizenegy utas tartózkodott, valamennyien férfiak, ahogyan ezt – nyomatékosította Dzsamal el-Gasi – a megállapodás precízen rögzítette. A gép és utasai végül sértetlenül kerültek vissza a Lufthansához… A németek tartottak a Fekete szeptember fenyegetéseitől, komolyan aggódtak, s nem óhajtották sem gépeiket, sem állampolgáraik életét kockáztatni, igyekeztek megszabadulni a végsőkig elszánt terrorszervezet fanatikusaitól. Alkujukba ellenben nem vonták be Izraelt. Talán még csak annyit: a két másik, el-Gasival együtt kiszabadított palesztin nem természetes halállal halt meg – már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. A terror müncheni szelleme azóta is kísért. Megemlíthetjük az Air India Jumbo Jetjének légi katasztrófáját az Atlanti-óceán felett 1985-ben, a PANAM-gép hasonló tragédiáját Lockerbie-nél 1988-ban. A Fülöp-szigeteken, Csecsenföldön, Kolumbiában iparág lett az emberrablás, merényletek ismétlődnek Algírban, Pakisztánban, Indiában, Srí Lankán. Folytathatjuk a sort a földdel egyenlővé tett World Trade Center borzalmával, Oszama bin Laden titokzatos eltűnésével, az afganisztáni eseményekkel. Mindazonáltal az olimpiák biztonsága vonatkozásában – jóllehet az 1996-os atlantai játékokon, a Centenniel Olympic Parkban történt robbantás elkövetőjét azóta sem találták meg az amerikaiak – reményt keltő fejleményekről is beszámolhatunk. Salt Lake Cityben látványos és háborítatlan játékok zajlottak le, megnyugvást idézve elő a világ sportközvéleményében. Tekintetünket most már Athénra vetve is bizakodhatunk. A görög kormány 600 millió dollárt irányzott elő a biztonság költségeire, és bár a vakszerencsének köszönhetően – egy rutin közúti ellenőrzés eredményeként –, de mégiscsak lebukott a November 17. nevű rettegett szélsőséges terrorista szervezet, amelyről az elmúlt huszonhét év alatt semmit sem lehetett tudni azon kívül, hogy 22 politikai gyilkosságot követett el, s többek között hívei tették el láb alól Sydney évében, 2000-ben az athéni brit nagykövetség katonai attaséját, Stephen Saunderst is. A békességet sugalló színes öt karika mindenesetre jótékony missziót igyekszik betölteni a terror elleni nemzetközi küzdelemben. Ennek elismerését olvashatjuk ki II. János Pál Castelgandolfóban, a tavalyi New York-i katasztrófa egyéves, valamint a müncheni tragédia harmincadik évfordulóján kibocsátott nyilatkozatából is, amelyben a pápa hitet tesz – Athén játékaira utalva – az olimpiai fegyvernyugvás eszméje mellett: "Ezt az alkalmat felhasználva teszek felhívást – mondta az egyházfő – egy minden erőszakot megszüntető, kitartó fegyvernyugvás érdekében, hogy az olimpiai játékok alapjait képező béke hassa át az emberi társadalom minden rétegét az összes kontinensen.”