Egy szép nap futballországban

Egy napra megint futballország lettünk. Elszoktunk mi ettől, ez az igazság. A Balatonon negyvenötezerért, Budapesten már "csak” húszezerért, feketén árult belépőktől, a pénztáraknál kialakult spontán utcai harcoktól és David Beckham testközelből leadott grimaszaitól. Ám most itt van, újra itt van a nagy csapat, a Manchester Uni-ted, és örülünk neki kellőképpen. Az a nagy kérdés, hogy az angol küldöttségben mosolyogva lépdelő Bobby Charltonnak eszébe jutott-e, ahogy jött fel a lépcsőn, a Puskás Ferenc-stadionban az a sok-sok évvel ezelőtti kupameccs. A hatvanöt júniusában játszott VVK-elődöntő, amikor is az ő Manchestere – Dennis Law-val és George Besttel fölálló sztáralakulat – kétszer is kikapott a Ferencvárostól. Azóta a mi legnagyobb, de mára lerobbant arénánkban nem járt Manchester büszkesége. Most viszont jöttek délcegen, jókedvűen úgy negyed nyolc tájban, miközben a teremtő sem tudta eldönteni, hogy még locsolja-e a földet, avagy sem, spriccelt is meg nem is az eső, de erre mi már fel sem kapjuk a fejünket.
Csakúgy, mint a United játékosai, az egyenszerelésbe öltözött klasszisok, akiket, hogy, hogy nem, még az öltözőbe vonulás előtt is megrohamoztak néhányan aláírásügyben. A zalaegerszegiek ekkorra talán már le is gyúrattak, alighanem a taktika is megvolt, tudniillik a magyar csapat tagjai már jóval korábban megérkeztek a meccs színhelyére. Azokról a játékosokról van szó, akik gyaníthatóan maguk sem hitték volna, hogy egy ország szeretné látni a cseleiket, lövéseiket. Márpedig ezen a szerdán még azok is a futballról beszéltek, akik ez idő tájt szappanoperákat néznek a tévében, és elakadtak az Aranycsapatnál. Fantasztikus karriert futott be rövid idő alatt Zala megye büszkesége: előbb a bajnoki cím, hogy a főtéren ott ünnepeljen és énekeljen a nép, aztán az NK Zagreb elleni harc, majd most itthon nekik és nekünk a Manchester United.
Hosszú volt az út a népstadionbeli fellépésig, és a klub hű szurkolói közül bizony már csak az idősebbek emlékeznek arra, amikor egy bizonyos Szűcs Béla 23 évesen, ifjonti lelkesedéssel a helyi rádióban közvetítette a ZTE idegenbeli meccseit, közvetített Oroszlányból, Leninvárosból és még ki tudja, honnan, hogy a városka művelődési központjába bezsúfolódott néhány száz ember hallgassa, hogy is állnak az aranylábúak. Az volt a hőskor, amikor hetvenkettőben Szőcs János irányításával bemutatkoztak a zalai kék-fehérek az első osztályban. Régi szép idők.
Most viszont, hogy modern időket élünk mobiltelefonokkal, internettel, sok-sok gyors szerelemmel, az ember azt gondolná, hogy nincs szükség helyi rádiósra, alkalmi szpíkerre, pedig ez nem igaz. A zalaegerszegiek a klub történetének legnagyobb eseményére érkeztek, aztán ahelyett, hogy megtöltenék a felújított csillogó-villogó városi stadiont, utazniuk kell a fővárosba, jobbára csak azoknak, akik a Balatonon, a Kisalföldön vagy bárhol jegyhez jutottak valami fondorlattal. Nem jól van ez így, még a manchesteriek sem értették, miként lehetséges az, hogy itt van ez a futballszerető ország, viszont normális pályája nincs. Szóval nagyon is kellenek most a lelkes bemondók, akik a különböző kivetítőknél buzdítják a jó népet, ha már ide, az évek alatt egyre inkább összetöpörödött egykori Népstadionba nem jutottak el több tízezren.
Akik kijöttek, azok nagyon, de nagyon várták a kezdést. Várták Urbán Flóriánt és persze Kenesei Krisztiánt, Vincze Ottót; de még jobban várták a manchesterieket, akik ki tudja, mikor jönnek újra Magyarországra. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogy mikor lesz legközelebb ilyen őrület, mikor leszünk megint futballország. Jó lenne hinni benne, hogy egy gyönyörű új stadionban minél előbb. És azt sem bánnánk, ha megint David Be-ckham grimaszait kellene figyelni csak úgy, testközelből.