Lehagyhatja a Császárt

Mário Zagallo és Franz Beckenbauer. A német és a brazil futball két legendás alakja. Ami összeköti őket: mindketten játékosként és szövetségi kapitányként is nyertek világbajnoki címet. A dél-amerikai ország egyik futballóriása 1958-ban és 1962-ben a gyepen, 1970-ben pedig a kispadon ünnepelhetett, míg a németek "Ferenc császára” 1974-ben csapatkapitányként, 1990-ben pedig csapatfőnökként ért a csúcsra.
Vasárnap kibővülhet ezen illusztris társaság, ehhez "csak” arra van szükség, hogy Németország Brazília fölé kerekedjen. Akkor ugyanis Rudi Völler az 1990 után másodszor simíthatja végig a kezével a Világkupát, és edzőként is a csúcsra érhet. Ha pedig hozzátesszük, hogy igazából sohasem akart edző lenni, akkor elképzelhetjük, mit jelent számára ez az eredmény!
Játékosként más volt a helyzet, ott kizárólag a világbajnoki cím motiválta. (Nyugat-)Németországban nem játszott igazán neves csapatban a nyolcvanas években – a Werder Bremen jelentette a csúcsot –, de senkiben sem vetődött fel, hogy mit keres a Nationalelfben. Már az 1986-os világbajnokságon is letette a névjegyét, csereként beállva a döntőben egyenlítő gólt szerzett, ám az igazi nagy dobást négy évvel későbbre tartogatta. Saját közönsége előtt, Rómában rendezték meg a torna döntőjét, amelyben kulcsszerepet vállalt magára. Az argentinok elleni meccs hajrájában tizenegyest harcolt ki, amelyet Andreas Brehme gólra váltott, az NSZK pedig harmadszor lett a világ legjobbja.
Most itt az alkalom a negyedik fesztiválra, de ehhez újra Völlerre van (és volt) szükség.
A vb-arany után még Olasz Kupát és Bajnokok Ligáját nyerő gólgyáros (ő a német válogatott történetének második legeredményesebb futballistája Jürgen Klinsmann-nal holtversenyben) 1996-ban vonult vissza, és szinte azonnal átült utolsó klubja, a Bayer Leverkusen sportigazgatói székébe. Játékosok szerződtetésében működött közre, ápolta a klub nemzetközi kapcsolatait, de semmi több. Edzősködésről hallani sem akart, nem szerette volna halálra idegeskedni magát a kispadon.
A kényszer azonban nagyobb úr, a Német Labdarúgó-szövetség pedig rámenősebb volt nála. A 2000-es Európa-bajnokságon ugyanis a nemzeti tizenegy csúnyán leszerepelt (címvédő létére egy szerzett ponttal csoportutolsóként búcsúzott), Erich Ribbeck szövetségi kapitánynak pedig mennie kellett. Az utód személyéről viszonylag gyorsan konszenzusra jutottak a felek, és eldöntötték: 2001 nyarától, leverkuseni szerződése lejártától Christoph Daum vezeti a válogatottat.
De ki legyen abban az egy évben a kapitány? A DFB választása Völlerre esett – ő is leverkuseni, konzultálhatott Daummal, és az ő kénye-kedve szerint építhette fel a csapatot –, aki nem okozott csalódást. Sorra jöttek a győzelmek, a gárda az angolok akkori oroszlánbarlangját, a Wembleyt is bevette, és sokan már akkor azt rebesgették, hogy Völler akár végleges megoldás is lehetne. Az élet végül teljesítette az óhajukat, igaz, szokatlan események után.
Daumot 2000 őszén kábítószer-fogyasztáson érték, a DFB habozás nélkül felbontotta a vele kötött szerződését. Igen ám, de a Bayer is így tett, és jelezte: azonnal szüksége van Völlerre, mint vezetőedzőre. Tárgyalás tárgyalást követett, a szakember két hónapig párhuzamosan irányította a két együttest, majd Reiner Calmund menedzser engedélyével a válogatott mellett tette le a voksát.
Ezen intermezzo után nehezebb időszak következett, a válogatott a selejtezők során több meglepő eredményt produkált (Anglia 1–5, Finnország 0–0 – mindkettő hazai pályán!), és túlórára kényszerült. A Nationalelf korábban rendre túljutott a kvalifikációs sorozaton, Völler tehát sporttörténelmi kudarc szélére jutott. Ukrajna ellen azonban megmenekült a szégyentől. Az alakulat a három gólig jutó Michael Ballack vezérletével továbblépett, így mindenki megnyugodhatott.
Völler most már csak pozitív értelemben írhat történelmet. Első tornáján, edzői képesítés nélkül (Beckenbauernek sem volt!) világbajnoki címet nyerhet, erre pedig még nem volt példa a német futballban.