Kétéves önkéntes száműzetés

A cél pedig nem kevesebb, mint hogy a nemzeti csapat jusson ki a mexikói 24-es döntőbe, és ez azért sem tűnt könnyű feladatnak, mert a selejtezőcsoportban az osztrákokon és a ciprusiakon kívül szerepelt a Ruud Gullitot, Frank Rijkaardot és Marco van Bastent a soraiban tudó sztárgárda, Hollandia is. Azon a meccsen pályára lépett a lapunkban immár rendszeresen publikáló korábbi 33-szoros válogatott, Kardos József és az ő mostani beszélgetőpartnere, Nagy Antal.
Még ma is előttem van az a mérkőzés.
Az, hogy azon a szeptemberi vb-selejtezőn rosszul kezdődött minden, mi, magyar játékosok azt hittük: egyetlen félidő alatt távol került tőlünk Mexikó. Az osztrákok ugyanis a szünetben Walter Schachner góljával 1–0-ra vezettek, és a látottak alapján teljesen megérdemelten. A második játékrészben aztán a pokolból a mennybe kerültünk: megfordítottuk a találkozót, és végül nyertünk 3–1-re. Az egyenlítő, és egyben a legfontosabb találatot Nagy Antal szerezte, aki töretlen akarásával és küzdőszellemével a mezőny fölé nőtt.
– Eltelt tizenkilenc esztendő, így most már nyugodtan megkérdezhetem: te is féltél az osztrákok elleni meccs első félidejét követően, hogy máris itt a világvége?
– Azért én bizakodtam – mondta a Torz becenévre hallgató Nagy Antal. – Az tény, hogy az első félidőben görcsösen játszottunk, ám Mezey György taktikai értekezlete a szünetben fordulópontot jelentett. A kapitány megnyugtatta a gárdát, mégpedig azzal, hogy higgadtan értékelte a látottakat, ez valóságos dopping volt. Engem mindenesetre roppant módon motivált a nyugodtsága, az, hogy szakvezetőnk bízott bennünk. A gólomat egy jobb oldali szabadrúgás után értem el, Détári Lajos remek beadására jókor érkeztem, és a bal fölső sarokba fejeltem a labdát. Ez a találatom pedig szárnyakat adott a válogatottnak, biztos győzelmet arattunk, megtéve az első lépést Mexikó felé.
– E lépésig azonban neked sokat kellett tenned: harminckétszeres válogatott vagy, de tudom azt, hogy a pályafutásod nagyon nehezen indult.
– Egy nyírségi kis faluban, Nagyhalászban nőttem fel, és – mint akkoriban minden vidéki és városi gyerek – az iskola után a haverokkal estig rúgtuk a bőrt. Itt lettem igazolt játékos, és egészen fiatalon a felnőttek között játszhattam a megyei első osztályban. Ezután Nyíregyháza következett, ahol a másodosztályban szerepeltem, de már akkor is egy patinás fővárosi klub volt az álmom. Nagy örömömre a Budapesti Honvéd megkeresett, és én azonnal igent mondtam a hívásra, bár akkor még nem tudhattam, hogy egy évig csak a tartalékok között szerepelhetek. Beláttam azonban, hogy esélyem sincs a kezdőcsapatba kerülni, és ezért jelentkeztem a műszaki egyetemre Szegedre, és ott természetesen futballoztam a SZEOL-ban. Egy idő után már úgy éreztem, elég érett vagyok az első osztályú futballra, amit az is alátámasztott, hogy bekerültem az utánpótlás-válogatottba. Sajnos a Honvéd vezetői ezután sem láttak bennem fantáziát, kijelentették, elcserélnek Szombathelyre, és a helyemre Hauzer Tibort szerződtetik. Édesapám megunta a bizonytalanságot, és egyenes megkérdezte a Honvéd edzőitől: mi a véleményük rólam? A válasz kiábrándító volt… Nem tartottak első osztályú játékosnak.
– Hogyhogy nem hagytad abba a futballt?
– Felbátorodtam, és azt mondtam az elnöknek, az érvényes szerződésemet hajlandó vagyok eltépni, és elmegyek vidékre futballozni, de csak akkor, ha kapok tíz mérkőzést a Honvéd kezdőcsapatában. Az a felvetés – gondolhatod – akkoriban elképesztő volt, de érdemes volt kockáztatnom, ugyanis megkaptam ezt a különleges lehetőséget, én pedig maximálisan éltem vele. A kispestiek ugyanis attól kezdve soha többet nem akartak elcserélni, mi több, mindig a kezdő tizenegyben kaptam helyet.
– A nyolcvanas évek közepétől a Honvéd és te magad is főszerepet játszottál a hazai futballban, mégis úgy döntöttél, hogy külföldön folytatod a pályafutásod. Miért?
– A három nullás győzelemmel végződő, nyolcvanhatos Magyarország–Brazília mérkőzés után megkeresett a Nancy, és a franciákkal megállapodtam, hogy a mexikói világbajnokság után szerződést kötünk. Így is történt, az új edzőm Arséne Wenger, az Arsenal jelenlegi vezetőedzője lett, a gárda menedzsere pedig Michel Platini édesapja, Aldo Platini. Dacára a nagy neveknek, mégis kiestünk az első osztályból, és én a svájci második ligás Yverdonba igazoltam. Utólag bebizonyosodott, ez nagyon jó döntés volt. Öt évet játszottam a csapatban, és az utolsó szezonban megnyertük a bajnokságot is. Sajnos a térdem nem bírta a sorozatterhelést, állandóan bevizesedett, ezért bejelentettem a vezetőknek, hogy nem vállalom az első ligás szereplést, abbahagyom a labdarúgást.
– Szép karrier a tied, de a sok pozitívum mellett a bundabotrány súlyos árnyékot vet a pályafutásodra. Bár meg kell jegyeznem, abban az időben szinte nem is volt olyan játékos, akit ez ne érintett volna. Ôszintén bevallom, az én szívem is megremegett, amikor 1988-ban a Vasasban futballoztam, és az egyik edzésre kiöjvő rendőrök hat játékost vittek be kihallgatásra, a főkapitányságra.
– Az ominózus Debrecen– Budapesti Honvéd találkozó után a hazaiak fejenként harmincezer forintot ajánlottak a döntetlenért, amit, sajnos, el is fogadtunk, és miután ez napvilágra került, meghurcoltak bennünket. Bevallom, két évig nem is mertem hazajönni Franciaországból, mert nem tudtam, mekkora büntetést szabnak ki rám, mígnem a rendszerváltás után rendeződött minden probléma. A legrosszabbul Sallai Sándor járt. Ô nagyon előnyös szerződést kötött a spanyol Oviedo csapatával, de a kiutazása előtti éjszakán bevitték a kapitányságra, egy hétig fogva tartották. Én nem tudtam hazajönni, ő meg nem tudott kijönni… Szerencsésebb voltam.
– A pályafutásoddal kapcsolatban van-e hiányérzeted?
– Bizony van, méghozzá nem is kicsi, és ez a mexikói világbajnoki szereplésünk. Meggyőződésem, ha a vébét Európában rendezik, akkor a válogatottunk éremért játszhatott volna. A tizennyolcadik hely, amit elértünk, borzasztó nagy csalódás volt, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki szerette a magyar futballt. Márpedig azt a csapatot lehetett szeretni. Az a gárda két év alatt bravúrokat vitt véghez, elég, ha csak azt említem meg, hogy legyőztük a spanyolokat, a németeket, a hollandokat, a törököket, az osztrákokat idegenben, itthon pedig emlékezetes találkozón a brazilokat. Ez a szenzációs válogatott a tartásáról is híres volt, hiszen nem egy esetben hátrányból fordította meg az eredményt, ám Mexikóban négy perc alatt két kapott góltól összezuhant, és képtelen volt talpra állni. Örök fájdalmam, hogy ennek az együttesnek nem adtak több esélyt, mondjuk azt, hogy küzdjön az Európa-bajnoki részvételért. A saját karrierem szempontjából pedig amiatt van hiányérzetem, hogy későn kerültem külföldre, és akkor sem sztárcsapathoz, annak ellenére, hogy nyolcvanháromban hívott az Anderlecht és a Betis. Amire viszont nagyon büszke vagyok: bármelyik gárdában is futballoztam, itthon vagy külföldön, mindig a csapatkapitányságig vittem.
– A mai nagyon nehéz viszonyok között működő magyar labdarúgásnak nagy szüksége lenne az agilis, megalkuvást nem ismerő Nagy Antalra – vezetőként…
– Azon kívül, hogy Sallai Sándorral és Esterházy Mártonnal már jó ideje sportszereket gyártunk és forgalmazunk, teljesen elszakadtam a futballtól. Jelenleg az építőiparban dolgozom, és bármennyire is hiányzik nekem a magyar foci, én a sportágnak egyáltalán nem hiányzom.