Az egyik film már lepergett

Mintha nem is egy futballcsapat, hanem egy, az első kirándulására igyekvő osztály tagjai lennének azok a futballisták, akik Gellei Imre szövetségi kapitánytól meghívót kaptak a rigai kalandtúrára.
A tudósító pedig bosszankodhat, hiszen ez a jóság (mondhatni) megírhatatlan – totális unalom két órán át tízezer méter magasságban Budapest és Riga között a bárányfelhőpamacsok fölött. Hajdanán – na, nem is olyan régen, alig tíz esztendeje még – ilyenkor a gépen utazó újságíró meghúzta magát, beletemetkezett az újságba, hogy ne lásson, ne halljon, ha az aktuális meccs előtti parádét igazán realista emberként próbálta kizárni a látó- és hallótávolságában, merthogy Ferihegyről indulva szűk 120 perc leforgása alatt a mienk lett a világverő tizenegy.
És most?
Most azért lehetne kicsit hangoskodni, merthogy ezúttal valóban nagy meccs előtt áll a válogatott; a Gellei Imre kapitány vezette nemzeti csapat olyan esélyt kapott a sorstól, mint legutóbb 31 esztendeje: ha Rigában nyer – és a riválisok meg botlanak – Magyarország pótselejtezővel, avagy anélkül (!) ott lehet a 2004-es portugáliai Európa-bajnokságon.
Ehhez persze holnap este le kell győzni Lettországot, és aztán október 11-én hazai pályán Lengyelországot, de akkor is…
A régóta álmodott siker itt van egy karnyújtásnyira – és erre mi történik.
A kapitány, Gellei Imre angyali nyugalommal alszik a Jak 40-es típusjelet viselő repülőgép C3-as felségjelű ülésén, Lisztes Krisztián néhány sorral hátrébb kibontott cipőfűzővel relaxálja végig az utat. Hátrébb nagyobb az élet: a Benfica légiósa, Fehér Miklós a "Volt egyszer egy Amerika” című filmet lesi egy már-már tenyérnyi, hordozható dvd-lejátszón (figyelmébe ajánljuk még a Csodacsatár című, egykoron nagy népszerűségnek örvendő alkotást), de semmi pöffeszkedés, semmi hangoskodás.
Új kor, új játékosok – más szemlélet.
Erre mondhatjuk azt, hogy – profik.
Ôk tudják, a verbális futball ideje lejárt, a szavakat olykor furcsán facsaró újságíró sem ellenség, hanem afféle kíváncsi csodabogár, számukra badarnak tűnő kérdésekkel: mit várnak a meccstől, jól sikerült-e a felkészülés, és a többi…
Most ne is alkalmazzuk e régi módit, így engedelmükkel nem a zökkenők nélküli utazásról, a szállodai szobák gördülékeny elfoglalásáról írunk (mint ahogyan elégedjenek meg egyetlen mondatos összefoglalással az ügyben, hogy Lettország és Riga meseszép), hogy itt valaha szovjet elvtársak uralkodtak, hogy vörös csillagos drapériák borítottak be mindent – nos, ilyen világ mintha itt soha nem lett volna.
Maradjunk mi csak a fedélzeten.
Hajdanán az út mókás valami volt a játékosok számára (is), ma nem több, mint egy olyan esemény, amikor valaki felül a villamosra és bemegy a munkahelyére.
Ajjaj…
Ez így nem valami plasztikus.
Szóval, egy profi futballista életében az utazás nem feltétlenül a napfényes szórakozás kezdetét jelenti.
Nézzük részletesebben.
Érdeklődjük meg, hogy a kibontott cipőfűzővel utazó (amúgy ez a profi légiközlekedők ismérve, hiszen így nem dagad be a lábuk a tétlen ülés miatt) Lisztes Krisztián hány alkalommal ül repülőre. Nos, a Bréma légiósa kapásból vágja a választ: három helyszínt leszámítva minden egyes Bundesliga-meccsnek otthont adó városba a csapat chartergépén utazik. Ez így egy bajnoki évben – és számoljuk ide a német, illetve adott esetben a nemzetközi kupamérkőzéseket is – minimum harminc-harminc le- és felszállást jelent.
Idővel tényleg unalmas.
Fehér Miklós például – mint kíváncsiskodásunkra elárulta – éppen ezen repülési tétlenség elűzése érdekében vásárolt egy technikai csodamütyürt, vagyis azt a dvd-lejátszót, amely kis házimoziként neki és a szerencsésebb utastársaknak (Rigába menet a debreceni Böőr Zoltánnak) két óra kikapcsolódást nyújt – egy évben félszáz alkalommal.
Ötven út oda és vissza – leírni is szédítő. Ráadásul Fehér Miklós helyzete még nem is olyan rossz, lévén a Benfica csak az észak felé lejátszandó bajnoki meccsek helyszínére utazik repülővel.
Aztán van, aki olvas – például Dragó-ner Attila, Lipcsei Péter –, és van persze, akinek az ilyen százhúsz percek meg sem kottyannak, mint a berlini Herthánál alkalmazásban álló Király Gábornak és Dárdai Pálnak, akik egy jó évadban hatvanszor biztosan túráznak repülővel.
A végén már arra vadásztunk: tegye fel a kezét, akinek hiányzik a "szárnyalás”.
Van ilyen is…
A Hollandiában profiskodó Fehér Csaba a Németalföldön inkább favorizált, és a kisebb távolságok miatt értelemszerűen praktikusabb közlekedési eszközökön való zötykölődésről mesélt: a Breda profikerete busszal és vonattal utazik a meccsek helyszíneire.
Megannyi rutinos utazó tehát, akiknek nem tízezer méter magasan emelkedik az adrenalinszintje, hanem akkor, amikor kifutnak a pályára. És nem is baj, hogy így van ez, és ezért is mondhatjuk: Rigába menet a felhők felett sem szállt el senki a lettek elleni mérkőzés előtt.
Azért még mielőtt ezen idill túlcsordul az újságpapír szélén, jegyezzük meg: van miért izgulni.
A tét ugyanis nem kicsi, de valahogy az az ember érzése: ez a csapat most teljesíti azt, amiről a magyar futballrajongók régóta álmodoznak. Gellei Imre kapitány – aki mosolygós, jókedvű, és aki úgyszintén sikert remél – láthatóan jó érzékkel kezeli a lelkeket, merthogy most tényleg minden a helyén van: két rigai edzés után (amelyből egyet tegnap este az Egyetemi-sporttelepen letudott a válogatott; igaz, Fehér Miklós hőemelkedése miatt külön gyakorolt a többiektől) jöhet a sorsdöntőnek mondott Eb-selejtező, hogy aztán a szerda éjszakai hazaúton már szó szerint is mindenki a fellegekben járhasson…
…legalább október 11-éig, amikor a mi skalpunkra vadászó lengyelek repülnek hozzánk.