Mexikó után a légszomj kísérti

A magyar válogatott 1984 januárjában Cádizban játszott Spanyolország ellen felkészülési mérkőzést. Egyértelműen a hazaiak számítottak esélyesebbnek, mivel mi a benidormi edzőtáborból érkeztünk, ahol a szövetségi kapitány, Mezey György nagyon keményen megdolgoztatott minket. Csapatunk ennek ellenére azon a mérkőzésen remekül helytállt. Sőt… A találkozó 69. percében Garaba Imre 35 méterről lövésre szánta el magát, a kapura rúgás pillanatában arra gondoltam, hogyha a társam eltalálja a szögletzászlót, miként fogom megvigasztalni… Tévedtem. A labda a meglepett Buyo mellett bombaként vágódott a kapu közepébe. Ezzel a ritkán látható góllal nyertünk 1–0-ra.
Remek találat volt – és számunkra mindörökké feledhetetlen nagy meccs.
– Emlékszel még a spanyoloknak lőtt gólodra?
– Hogyne – feleli Garaba Imre, és a rá jellemző csibészes mosollyal teszteli, ugratom-e, vagy komolyan kérdezem, ám látja, a kérdés nem átverés, így mintha egy filmet pergetne vissza az emlékezetében, már mondja is. – Egy kényszerítő passz után kiléptem középen, és mivel a védők nem támadtak meg, átlövéssel próbálkoztam. Szerettem bombázni, de az a gól mégis más volt, mert a pályafutásom alatt az volt a legmesszebbről elért találatom. Bár… Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a rúgás pillanatában egy kicsit felpattant a labda, és valami egész furcsa falsot kapott, és a kapust is becsapta.

"Két világbajnokságon is részt vettem, de sajnos egyiken sem úgy szerepelt a válogatott, mint ahogyan az elvárható lett volna. Spanyolországban például néhány percen múlt az, hogy továbbjussunk a csoportból, de Belgium ellen nem tudtuk megtartani egygólos előnyünket, és kiestünk. Mi, magyar labdarúgók, a tétmérkőzésen mindig elcsúsztunk a banánhéjon, és magyarázkodnunk kellett."

– Tudod, mégsem a góljaid miatt váltál méltán elismert labdarúgóvá. Mint régi játékostársad, azt bizton állíthatom, hogy a világ egyik legmegbízhatóbb védőjeként tartottunk számon.
– Az edzőim is tisztában voltak a képességeimmel, és minden csapatomban, beleértve az utánpótlásgárdákat is, szinte kivétel nélkül az akkori klasszikus beállós poszton szerepeltettek. Későn érő típusú játékos voltam, tulajdonképpen felnőttként, a Budapesti Honvédban nyújtottam azt a teljesítményt, ami a sokszoros válogatottsághoz vezetett. Egymás után nyertük a bajnoki címeket, és volt olyan időszak, amikor a magyar válogatott keretben tíz kispesti játékost is szerepeltettek.
– Azt mondod, későn érő típus voltál. Azonban ennek némiképp ellentmond, hogy a nagyszerű játékodra külföldön is felfigyeltek.
– Igen, és külföldre nem is olyan "öreg fejjel” kerülhettem ki, a mexikói világbajnokság után, huszonkilenc évesen kezdhettem légióskodni. Két évet töltöttem Franciaországban a Rennes csapatánál. Másodosztályú gárdáról volt szó, de engem így is meglepett, hogy milyen fantasztikus körülmények között készülhettünk. Állítom, hogy bármelyik jelenkori magyar klub még ma is megirigyelné azokat a lehetőségeket, amit számunkra akkor biztosítottak.
– Akkor miért szerződtél másik csapathoz?!
– Mert jobb ajánlatot kaptam Belgiumból. A Charleroi együttesével kötöttem három évre szóló szerződést. Ez a csapat amúgy kimondottan középszerű volt, extrák nélkül, és a keretben rajtam kívül egyetlen, nemzetközileg is jegyzett labdarúgót szerepeltettek, a román Camatarut, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot.
– Ötévnyi idegenlégióskodás után hazatértél.
– Nem kaptam olyan ajánlatot, ami maradásra bírt volna, ezért a családommal visszaköltöztünk Budapestre. Úgy gondoltam, még játszom néhány szezont itthon, aztán abbahagyom az aktív labdarúgást. Több első osztályú csapat is megkeresett, én a BVSC-t választottam, és az a klub volt a futballista-pályafutásom utolsó állomása.
– Azért itt még ne fejezzük be a beszélgetést, annál is inkább, mert azt elárulhatjuk, hogy a válogatottkarriered szenzációsra sikeredett.
– Két világbajnokságon is részt vettem, de sajnos egyiken sem úgy szerepelt a válogatott, mint ahogyan az elvárható lett volna. Spanyolországban például néhány percen múlt az, hogy továbbjussunk a csoportból, de Belgium ellen nem tudtuk megtartani egygólos előnyünket, és kiestünk. Mi, magyar labdarúgók, a tétmérkőzésen mindig elcsúsztunk a banánhéjon, és magyarázkodnunk kellett, és a sikertelenséget hosszú távon nem lehet megindokolni azzal, hogy pechünk volt. A hosszabb távú siker nem szerencse függvénye, így igencsak viszonylagos, hogy egy válogatottkarriert mikor nevezhetünk szenzációsnak…

"Európában szinte nem is volt ellenfelünk, Mexikó mégis totális csődöt hozott. Úgy érzem, hogy a világbajnoki felkészülésbe rengeteg hiba csúszott. A bajnokság befejezése után rengeteget edzettünk, és az energiaraktáraink teljesen lemerültek. Azt hiszem, a Mexikóban mindennap délben megtartott tréningek és az edzőmérkőzések sem szolgálták azt, hogy jobb legyen az erőnlétünk…"

– Igazad van, hiszen a következő világbajnokságon szinte mindenki nagyszerű játékot és győzelmeket várt, ám a vége csúfság lett, amit az akkori válogatott játékosok a mai napig a lelkükben cipelhetnek.
– Te is éppúgy tudod, mint én, akkoriban Európában szinte nem is volt ellenfelünk, Mexikó mégis totális csődöt hozott. Úgy érzem, hogy a világbajnoki felkészülésbe rengeteg hiba csúszott. A bajnokság befejezése után rengeteget edzettünk, és az energiaraktáraink teljesen lemerültek. Azt hiszem, a Mexikóban mindennap délben megtartott tréningek és az edzőmérkőzések sem szolgálták azt, hogy jobb legyen az erőnlétünk. A Nemzeti Sport sorozatát én is olvastam a nyolcvanas évek futballdicsőségeiről, és az akkori MLSZ-elnök, Szepesi György elmondta azt, amit én is elmesélek most: nem vettük figyelembe olyan szakemberek tanácsát, mint Franz Beckenbauer, aki megmondta, ő korábban játékosként megtanulta Mexikóban, hogy a negyven Celsius-fokban végzett munka kondicionálisan visszaüthet. Igaza volt! A szovjet mérkőzés előtt már a bemelegítésnél éreztem, hogy ólomlábakon mozgok. A második félidőben egyet sprinteltem, majd becsúsztam, és amikor felálltam, az ájulás környékezett. Nem láttam a játékostársakat, a szurkolókat, csak nagy fehérséget. Tudod, én örültem annak, hogy végül hat kapott góllal megúsztuk. A franciák ellen volt körülbelül harminc perc, míg hellyel-közzel erővel bírtuk, és természetesen ez kevés volt a továbbjutáshoz. A mai napig, ha ezeket a találkozókat visszanézem videokazettán, még most is légszomjam van, és kiver a víz.
– A játékos-pályafutásod után megpróbálkoztál az edzőséggel is. Ha jól tudom, keserűek a tapasztalataid…
– Csak bizonyos szempontból azok… A BVSC-ben először játékos-edző, majd később vezetőedző lettem. Hét fordulóval a bajnokság befejezése előtt kiesőhelyen vettem át a csapatot, de sikerült bentmaradni. Ez az eredmény nekem nagy lökést adott a további munkához, ám a következő szezonban óriási csalódás ért. Eltelt négy forduló, és csak egy pontunk volt akkor, amikor hívattak az akkori támogatónk, egy sörgyár irodájába, és… Kirúgtak. Nagyon fájt, hogy nem a közvetlen vezetőség tagjai, hanem a szponzor köszönte meg a munkám… De ekkor még nem adtam fel, a másodosztályú REAC kispadját foglaltam el, és annak ellenére, hogy kiesett a gárda, szívesen gondolok vissza ezekre az időkre, köszönhetően Forgács Józsefnek. Ezután az NB II-es Gödöllő következett, közepes eredménnyel, de azzal a játékoskerettel nem voltam többre képes. Még élő szerződésem volt, mikor bejelentkezett értem az MTK, és én természetesen igent mondtam. Fél évet töltöttem el a Hungária körúton, és az ötödik helyig vezettem a csapatot. Úgy, hogy a Csepel elleni mérkőzés eredményén múlt a bronzérmünk. Ezek után a kék-fehérek már nem velem képzelték el a jövőt. Ez volt az a pont az életemben, amikor eldöntöttem, csak akkor fogadok el edzői felkérést, ha csak a szakmával kell foglalkoznom. Azóta eltelt hét év…

"Magyarország egyik patinás, az eredményei miatt gazdag csapatából, a Honvédból szinte földönfutó lett. Ennek a nagy hírű, Puskás Ferenc nevével fémjelzett klubnak a stadionrekonstrukciós programból méltatlan összeget szavaztak meg, ennek a gárdának az utóbbi években nem volt igazi gazdája, hosszú ideje lehetett tehát érezni, hogy a Kispestnek múltja van, de jelene és jövője nincs."

– Néhány évvel ezelőtt még arról beszéltél, hogy szeretett egyesületed, a Honvéd kispadjára vágyakozol.
– Úgy érzem, ez már csak illúzió. Magyarország egyik patinás, az eredményei miatt gazdag csapatából, a Honvédból szinte földönfutó lett. Ennek a nagy hírű, Puskás Ferenc nevével fémjelzett klubnak a stadionrekonstrukciós programból méltatlan összeget szavaztak meg, ennek a gárdának az utóbbi években nem volt igazi gazdája, hosszú ideje lehetett tehát érezni, hogy a Kispestnek múltja van, de jelene és jövője nincs.
– Végleg szakítottál a labdarúgással?
– Csak lelkileg… Amíg nem tisztázódnak a viszonyok a magyar futballban, addig nem kívánok részt venni benne. A mérkőzésekre azonban kijárok, a televízióban megnézem a meccseket, de nem játszom sehol, még az öregfiúkban sem. Néha összejövünk a régi játékostársakkal, megiszunk egy pohár sört, és nosztalgiázunk. Azt hiszem, ez már mindig így lesz. Van két, jól menő vállalkozásom, ez leköti szinte minden időmet, és a munka után pedig, ha tehetem, megyek vadászni.
– Vannak még álmaid a labdarúgással kapcsolatban?
– Vannak. Pontosabban van: egy utánpótlásközpont hat-nyolc jó minőségű pályával és kiszolgálólétesítményekkel. Vallom, hogy a magyar fiatalok semmivel sem tehetségtelenebbek, mint külföldi társaik. A különbséget az elavult képzési módszer jelenti, ami később behozhatatlan hátrányt jelent a magyar srácoknak. Ezt szenvedi meg nálunk ez a sportág… S ez nekünk azért fájó, mert tudjuk, mi mennyi mindent kaptunk, és mégsem adhatjuk tovább azt a tudást, amit annak idején az igazi mesterektől lestünk el.