Az elnyűhetetlen balhátvéd

– A találkozó után a szállodában leültem tárgyalni a madridi vezetőkkel, és elmondták, hogy nagyon szeretnék, ha a pályafutásomat náluk folytatnám – mondta korábbi játékostársam, amikor néhány nappal ezelőtt Budakalászon találkoztunk egy beszélgetés erejéig. – Megnyugtattak, ha kint maradok, mindent elkövetnek, hogy a családom minél előbb utánam jöhessen a spanyol fővárosba. Nagyot dobbant a szívem, hiszen egy régi álmom vált valóra: a világ egyik legjobb együttese le akart igazolni. Sajnos abban az időben ha egy játékos engedély nélkül külföldön maradt, akkor automatikusan egyéves eltitást kapott, amelyet az UEFA minden esetben ki is rótt. Ezt nem akartam vállalni, ezért megkértem a spanyolokat, hogy a hivatalos utat szeretném választani, tehát jöjjenek el Budapestre, és beszéljenek a menedzseriroda vezetőjével a szerződtetésem ügyéről. Ez megtörtént, és ha jól emlékszem, négyszázezer dollárt – akkoriban ez körülbelül harmincmillió forintot jelentett – ajánlottak értem, amit viszont itthon keveselltek, ezért az én legnagyobb bánatomra az üzlet nem jött létre.
– Ha jól emlékszem, más külföldi csapatok is szívesen láttak volna a soraikban.
– Az 1982-es, spanyolországi világbajnokság után az Austria Wien megkeresett, megállapodtunk, de természetesen valaki itt is keresztülhúzta a számításomat. Meggyőződésem, hogy néhány magas rangú embernek nem tetszett a szókimondásom, és ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Úgy érzem, nagyon rosszkor születtem, hiszen manapság egy ilyen kaliberű futballista, mint amilyen én voltam akkor, sikerrel megalapozhatja a jövőjét, nekünk az ezerhatszáz forintos győzelmi prémiumokból sokkal nehezebb volt.
– Így már értem, hogy miért sikeredett ilyen hosszúra a hazai karriered…
– Ha csak az itthoni pályafutásom nézem, akkor elégedett lehetek. Tizenhat évet játszottam a magyar első osztályban. Nem voltam vándormadár-típus, ezt az időszakot mindössze három egyesületnél töltöttem el. Felejthetetlen éveket éltem meg Pécsett, Újpesten, és az MTK-ban.
– Ami a válogatottságot illeti, szintén nem lehet okod panaszra.
– Két világbajnokságon is részt vettem, bár igazából egyiken sem tudtunk maradandót alkotni. 1978-ban, az Argentínában rendezett vébét megelőzően a magyar vezetők elkövettek egy óriási hibát, két hónapig edzőtáboroztatták és utaztatták a csapatot. A hosszú bezártság miatt mindennaposak voltak a veszekedések. Nagy bakinak bizonyult a főpróbának szánt, angolok elleni összecsapás is a Wembleyben. A négy egyes vereség teljesen összetört minket. A csoportbeosztás is rettenetesen nehéz volt. A házigazdán kívül Franciaország és Olaszország várt ránk. Mindent egybevetve, nem sok esélyünk volt a továbbjutásra.
– Négy évvel később sem jutottunk túl a csoportküzdelmeken.
– Spanyolországban jobban szerepeltünk, mint Argentínában. A mindent eldöntő mérkőzésen a belgákat kellett volna megverni, és nyolcvan percig nem is volt gond, de aztán kihagyott a védelem egy pillanatra, és meg kellett elégednünk a döntetlennel, ami ugyebár a kiesést is jelentette.

– Aztán az 1986-os mexikói világbajnokságon már nem vettél részt.
– Generációváltás volt a válogatottnál – na, de ezt pontosan tudod –, és én abba a csapatba már nem fértem bele. Mezey György vezetésével nagyszerű gárda alakult ki, bár megjegyzem, ennek a csapatnak sem volt több szerencséje a szerepléssel, mint nekünk.
– Nézzük tovább: igaz, hogy nem a karriered csúcsán, de végül is sikerült külföldre szerződnöd.
– Így van, 1986 nyarán Finnországba igazoltam a harmadosztályú Kraft együtteséhez. Ez teljesen amatőregyesület volt, és a futball mellett az elnök zöldség-nagykereskedésében dolgoztam, de nem kellett megszakadnom. Remélem, ha eljön az ideje, akkor majd északról is kapok nyugdíjat. Az alakulat legnagyobb sikere a másodosztályú bajnoki cím volt, engem pedig megválasztottak az osztály legjobbjának, amiért kaptam egy aranyórát. Tizenegy évet töltöttem kint, hívnak is vissza, de az ottani ritmus nem nekem való, én a pörgősebb életet szeretem.
– Ha már a pörgést említed: ötvenkét esztendősen is aktív labdarúgó vagy. Hogyan bírod?
– A Budapest első osztályában szereplő Multi Rocco gárdájában játszottam, de lehet, hogy most átigazolok. Nagyon szeretem a labdarúgást, és amíg erővel bírom, eszem ágában sincs abbahagyni.
– Az edzősködés nem elég?
– Eddig túl sok örömöm nem volt benne. 1998-ban Sarlós Andrással együtt felkértek a dorogi együttes szakmai irányítására, aztán egy hazai döntetlen és egy idegenbeli vereség után kirúgtak minket az eredménytelenségre hivatkozva. Utána Mátyásföldön dolgoztam két és fél évet, majd az NB II-es Budakalász következett. Itt a kollégákkal együtt teljesítettük, amit vállaltunk, benntartottuk az együttest, ennek ellenére teljes a bizonytalanság. A csapat indul a bajnokságban, de egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is én ülök a kispadján.
– Miből élsz?
– A feleségemnek van egy kozmetikai üzlete, de nekem semmi kedvem illatszereket árulni, inkább az motivál, hogy visszakerüljek a magyar foci vérkeringésébe. Elvégeztem az UEFA B-licences tanfolyamot, és a közeljövőben beiratkozom az A-ra is. Nagyon nehezen viselem el, hogy sokszoros válogatott játékosok szinte könyörögnek a kispadokért, holott a magyar futball a romjaiban hever.
S lám, beszélgetésünk vége felé megcsörren Jokka telefonja, és a téma persze a futball: egy vidéki egyesülethez hívják, de nem edzőnek – játékosnak…