Gulácsi: A sorsom újfent a kezemben van

– Örömmel látom, hogy megy a szekér.
– Hála Istennek, megy. Ráadásul én is rajta ülök.

– Tehát minden szép és jó?
– Mivel azért igazoltam a Hull Citybe, hogy védjek, és a legutóbbi hét meccsen én álltam a kapuban, igen. Az első három forduló után a kispadra szorultam, az azt követő két hónapot nem volt könnyű megélni, de végig abban bíztam: ahogy kikerültem a csapatból, úgy vissza is kerülhetek. Az esélyt szerencsére megkaptam, és a jelek szerint éltem is vele. Egyre magabiztosabb vagyok, egyre jobban megy a védés. Mintha felfelé ívelő pályára kerültem volna.

– Kijelenthető, hogy helyes döntés volt a Liverpool szerelését egy évre a Hulléra cserélni?
– Erre a kérdésre csak a szezon végén tudok határozottan felelni. Az megnyugtat, hogy a sorsom újfent a kezemben van. Ott volt a bajnokság elején is, akkor azonban nem éltem a lehetőséggel.

– Ha már másodszor is szóba hozta, árulja el, mi volt a gond?
– Egyrészt a csapat sem úgy kapta el a rajtot, ahogyan szerette volna, másrészt a harmadik mérkőzésen elkövettem egy hibát, harmadrészt a negyediket megelőzően kisebb sérüléssel bajlódtam, és mindezt figyelembe véve menedzserünk a korábban már bizonyító Adriano Bassónak szavazott bizalmat. Megértettem és elfogadtam, hogy így határozott. Nem voltam elég meggyőző, ez az igazság.

– November ötödikén, a West Ham United elleni bajnokin viszont ismét az ön nevével kezdődött az összeállítás. Mi történt?
– Négy nappal korábban a Barnsley otthonában rendezett meccsen Basso megsérült, a hatvanhatodik percben be is álltam a helyére. A West Ham ellen talán már védhetett volna, de a szakvezetőség megint nekem szavazott bizalmat. Mondanom sem kell, jóleső érzéssel töltött el, hogy hisznek bennem, már csak ezért is meg akartam mutatni, hogy többre vagyok képes annál, amit az idény elején produkáltam. És ahogy az elején fogalmazott, a szekér beindult, a csapat egyre feljebb kapaszkodott a tabellán, amihez én meccsnyerő bravúrokkal tudtam hozzátenni a magamét. Amikor csere voltam, minden edzést úgy fogtam fel, mintha az a Bajnokok Ligája döntője lenne, egy-egy lövésre úgy vetődtem el, hogy ha megfogom, miénk a serleg. Bizonyítani akartam, hogy nem törtem meg, hogy lehet rám számítani. A szívem mélyén persze bántott, hogy kispados vagyok, ám azt nem mutathattam kifelé.

A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT SZOMBATI SZÁMÁBAN OLVASHATJA.