Vihart keltettek a mondatok

A sok magyar futballrajongó által bálványozott szakember beszélt arról is, hogy annak idején őt is megfigyelték, és erről ma már írásos dokumentumai vannak (név szerint említett olyan volt ferencvárosi labdarúgókat, akik a mexikói olimpia előtt és a nyári játékok alatt a válogatott tagjai lehettek, és róla információkat adhattak, még mielőtt úgy döntött, hogy elhagyja a válogatottat és az országot), és emiatt sem tartja szorosan a kapcsolatot a korábbi ferencvárosi csapattársakkal. Interjúnkban már jeleztük: a Varga Zoltán által említettek közül mindenkinek kíváncsiak vagyunk a véleményére, és a lehetőséggel az FTC hajdani kiváló kapusa, Géczi István élt is.

Géczi István azon kevés fradisták közé tartozik, akik elmondhatják magukról, pályafutásukat szeretett klubjukban kezdték és fejezték be. Tagja volt az 1965-ben VVK-t nyerő együttesnek, kapusa volt
1968-ban a Leeds United elleni UEFA-kupa-döntőt játszó Ferencvárosnak, 1972-ben ezüstérmet szerző a magyar válogatott tagjaként a müncheni olimpián, és 1975-ben ő védett Baselban a Dinamo Kijev elleni találkozón a KEK-döntőben.
"Szoros barátság fűzött Varga Zoltánhoz, a korábbi játékostársamhoz, együtt nőttünk fel a Ferencvárosban, együtt töltöttük szabadidőnket is, és jellemző akkori kapcsolatunkra, hogy udvarolni is együtt jártunk – kezdte Géczi István. – Most mégis azt mondanom, sajnos szelektív volt játékostársam emlékezete. Sajnos hatvannyolcban sérülés miatt nem lehettem tagja az olimpiai bajnokságot nyerő magyar válogatottnak, hiszen megműtötték a térdem. Ezenkívül meggyőződésem, nem véletlen, hogy hatvanhattól hetvenegyig nem kerülhettem a magyar válogatott közelébe… Ezenkívül nem az Albert Flórián ötvenedik születésnapjára rendezett gálamérkőzésen találkoztunk, hanem nyolcvankettőben a Magyarország–Egyesült Államok mérkőzésen, a Népstadionban. Együtt néztük a meccset, és végigbeszélgettük a kilencven percet. Ezenkívül pedig rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy volt játékostársam a tények birtokában nem nevezi meg azt, aki róla jelentést készített, ehelyett neveket emleget, és nem gondol arra, hogy kellemetlen helyzetbe hozhat tisztességes embereket. Drukkoltam neki itthon és külföldön, hogy sikerüljön pályafutása, de talán nem véletlen, hogy nem azt a pályát futotta be, amelyet sokan reméltek vele kapcsolatosan. Büszkén vallom, hogy profiszemlélet jellemezte a teljes életutamat, és mindent vállalok eddigi életemből, semmi tagadni- vagy szégyellnivalóm nincs. Ilyen terjedelmes cikk kapcsán nagyon sok embert – volt és mai játékost és vezetőt – véleményem szerint megsért, egyet azonban tudni kell: hatvannyolcban nem azok a játékosok hagyták itt az országot, akik a cikkben szerepelnek, hanem az interjút adó…. Ha jól vagy rosszul végeztük dolgunkat, az a szándék vezérelt bennünket, hogy a magyar labdarúgás visszakerüljön arra a szintre, amely az ötvenes években a jobb eredményekben megmutatkozott. Véleményem szerint nem szerencsés, ha olyanok mondanak bizonyos időszakról véleményt, akik istenigazában nem tudták bebizonyítani sem külföldön, sem itthon azt, hogy mindenekfelett értenek a szakmához, és az sem biztos, hogy pedagógiai és emberi példájuk lenne követendő."