Játszott az AS Romában

1/5. rész: Csapatkapitányi karszalagrend
2/5. rész: A kölcsönadott stoplis
3/5. rész:
4/5. rész: Nem kell pszichológus
5/5. rész: Kedveli Ronaldo és Julia Roberts alakításait


– Felvetődött, hogy a válogatottnál pszichológust is alkalmaznak a jövőben. Akar beszélni erről…?
– Látja, erről sem értesültem még. Ilyen típusú szakemberhez idáig nem volt szerencsém, ám nem is hinném, hogy rajta múlna, mekkora önbizalommal futballozom. Úgy érzem, amit az edzőm mond, az nekem elég.
– Ami a fentebb említett szabadságot illeti: azt művel a pályán, amit akar?
– Ez azért túlzás. Még akkor is, ha a válogatottban klasszikus irányítóként a két csatár mögött szerepeltem. Az imént úgy fogalmaztam, furcsa volt számomra, most hozzáteszem, jól éreztem magam ebben a szerepkörben. Még akkor is, ha olyan poszt ez, ahol nem lehet elbújni, ahol vállalkozni kell, és ahol bizony elég sokat hibázik az ember. Nézzük, mondjuk, a Roma eszét, Francesco Tottit…
– …bocsánat, vasárnap láttuk őt az Inter ellen, a Cassanónak adott gólpasszát talán még a milánói drukkerek is megtapsolták.
– Hát ez az! Mindig úgy ülök le a televízió elé, hogy képzeletben beteszem magam az egyik csapatba, és ahogy megy a játék, azon töröm a fejem, nálam mi lenne a következő lépés. Legutóbb a Romában "játszottam", Tottit figyeltem, és azt vettem észre, noha sok labdát elad, mégis akad öt-hat olyan megmozdulása, amely egyrészt semmissé teszi a bakikat, másrészt napokig témát szolgáltat a szurkolóknak. Tessék, most mi is erről beszélünk…