Boldog, büszke irigykedés

A feltétel nélküli rajongáshoz elegendő csupán annyi, hogy egy gárda tudjon küzdeni, és ilyenkor még az eredmény is szinte mellékessé válik. Másképpen nézi az olyan mérkőzést, mint amilyen a tegnapi volt egy olyan ember, aki nem is olyan régen maga is dresszbe öltözve, stoplis cipőt húzva a pályán küzdött hasonló kupamérkőzésen. Lapunk munkatársa, Zombori András – aki kétszer volt tagja a magyar válogatottnak – a Vác csapatának labdarúgójaként az UEFA-kupában szerepelt. Az alábbiakban az ő írását olvashatják arról, milyen is lehetett szerda este a Loki játékosának lenni…

Nem jellemző, de most irigy voltam.
Irigy a Loki labdarúgóira, akik tegnap reggel úgy kelhettek fel: életük egyik nagy futballélménye következik majd.
Csak az járt a fejemben, hogy a DVSC labdarúgói hihetetlenül szerencsés emberek, és persze nem azért, mert mondjuk nyertek a lottón – bár ilyen mázlista is akad közöttük, hiszen Éger László ebben a "műfajban" is nyerő volt már… –, hanem azért, mert megadatott nekik, hogy csapatukkal az UEFA-kupa harmadik körében, saját pályájukon, telt ház előtt futballozzanak.
És e helyütt engedtessék meg a személyeskedés, a korábbi futballista nosztalgiázása: e nagy vágyakozás közepette rögvest előtolakodtak a régi emlékek, a tizenhárom évvel ezelőtti pillanatképek, amikor még talán engem irigyelt valaki fent a lelátón ülve. S bár tudom, az a csapat, amelyikben magam is játszhattam, nem mozgatott meg olyan tömegeket, mint mostanság a Loki, hogy mi soha nem jutottunk valamelyik nemzetközi kupában a harmadik körbe, és mégis egy életre szóló emléket adtak azok a meccsek, amikor az orosz Dinamo Moszkva, a holland Groningen, avagy éppen a portugál sztárgárda, a Benfica ellen futballozhattam – futballozhattunk.
A Vác (merthogy a Csank János edzette kis "munkáscsapatunkról" nosztalgiázok e helyütt) azonban országszerte szimpatikus volt, éppen úgy, mint most a DVSC – klubhovatartozástól függetlenül.
És persze az a váci klub mégis jóval behatároltabb lehetőségek mellett próbált sikerre jutni, mint a Debreceni VSC.
Még mielőtt bárki félreértené: Vácott a csapat fénykorában is csak három-négyezer ember járt a meccseinkre, és ugyebár Debrecenben akkor váltanak ennyien jegyet, ha botladozik az együttes a bajnokságban.
De ki beszél most itt botladozásról?
Debrecenben mindenki kimondva, kimondatlanul bajnoki címet vár a kedvencektől, és mindenki ajnározza Sándor Tamásékat azért, amit eddig produkáltak a nemzetközi porondon.
Mert az, aki realista, az igenis tudja, a magyar futball jelenlegi helyzetében becsülni kell, ha egy csapatunk litván, horvát és görök ellenfelét is felülmúlta a párharc során, ráadásul Belgiumban olyan eredményt ért el, ami bizakodásra adott okot a visszavágó előtt. Ma már nem tehetjük meg, hogy bármely sikerre lemondóan legyintünk, akkor pedig különösen nem kell húznunk a szánkat, ha nagyságrendekkel magasabb szinten jegyzett futballnemzetek gárdáival küzdhetünk.
Hát ezért…
Ezért gondoltam irigykedve arra, hogy Debrecenben most nagyon jó lehet labdarúgónak lenni. A városban minden autó szélvédője mögött debreceni sálak, piros-fehér zászlók voltak kifeszítve, egyik-másik kocsiban olyan szurkolók ültek, akik az ország másik végéből keltek útra a Loki kedvéért. A városban asszonyok és férfiak, gyerekek és öregek csakis a futballról beszéltek, és nem tagadták a meccs napjának délelőttjén és délutánján, ők akkor is imádják majd az aranylábúakat, ha elmarad az újabb bravúr.
Az FC Bruges, ki ne tudná, a Bajnokok Ligájából érkezett, többek között a BL-győztes Milan és az Ajax skalpjával. Kell-e mondani, milyen szintet képvisel ez a két csapat, mégis nagyon hittek benne, a belga bajnok igenis legyőzhető két góllal. És bár a szerda legfontosabb kérdése valóban az volt, hogy a Szentes Lázár által dirigált piros-fehérek ledolgozzák-e a Belgiumban összeszedett egygólos hátrányt, már csak azért is boldogak lehettünk, hogy ez a kérdés egyáltalán felvetődhetett.
Tizenkilenc évvel a Videoton fantasztikus UEFA-kupa-menetelése után ismét volt egy csapat, amely összehozta az ország különböző szurkolótáborait, ismét voltak labdarúgók, akikre lehetett irigykedni, és az Oláh Gábor utcai stadion lelátóján állva az jutott az eszembe: most kellene ott lenni lent a gyepen, küzdeni, harcolni, újra futballistának lenni.
Irigyeltem a debrecenieket – és nem irigykedve, hanem büszkén rájuk.



Nagy csata és fájdalmas búcsú
Mestermérleg, fény és árnyék
Percről percre

Loki csak egy van, szurkolói hangulatjelentés
Lothar Matthäus is ott ült a lelátón