Aki az elismerésért tud küzdeni

Persze, az elmúlt évi aranyérmes gárda mestere, Egervári Sándor jól tudta, az MTK nem zsákbamacskát vesz a középpályás szerződtetésével, hiszen kispesti edzősködése idején a labdarúgó nemcsak a futballjával emelkedett ki a játékostársak közül, hanem emberileg is olyan értékrendet képviselt az öltözőben, amire bátran támaszkodhatott. Ez utóbbival ezen az őszön sem volt probléma, a 31-szeres válogatott futballista profiszemlélete példaként volt állítható a fiatal tehetségek elé, a pályán azonban elmaradt a várt varázslat. A felkészülés során megsérült a játékos vádlija, és ez alaposan visszavetette Pisont Istvánt, aki nemhogy alapembere nem lett az MTK-nak, hanem jobbára csak perceket töltött a pályán…– Korábbi csapatainál alig-alig fordult elő, hogy a kispadon ült volna, míg ősszel, az MTK-nál gyakorlatilag végig ez a szerep jutott önnek. Mennyire volt nehéz ezt feldolgozni?– Nyolc évig voltam idegenlégiós, imádtam Izraelben élni, mégis úgy éreztem, eljött a váltás ideje. A nyáron örömmel jöttem az MTK-hoz, és ebben nem kis szerepe volt annak, hogy tudtam, ismét Egervári Sándorral dolgozhatok együtt. Neki az elmúlt bajnoki évben kevés játékosa volt, és azt gondolta, tudok majd segíteni a csapatán. Aztán a sérülésem miatt nem voltam olyan fizikális állapotban, hogy több lehetőséget tudott volna adni, és ezt a helyzetet elfogadtam.– Akik rendszeresen jártak az MTK meccseire, azok azt mondják, az elmúlt idényben mindössze egyszer, a HJK elleni idegenbeli BL-selejtezőben játszott a valós tudása szerint – akkor is csereként…– Megítélésem szerint azért volt két-három olyan bajnoki találkozó is, amikor elfogadhatóan teljesítettem, bár az lenne a szerencsésebb helyzet, ha most azt mondhatnám, akadt a fél évben két, három, az átlagosnál is gyengébbre sikerült kilencven percem is.– A játékostársak zöme jóval fiatalabb önnél, nincsenek a múltból közös emlékeik. Ôk mennyire fogadták el a harmincnégy éves Pisont Istvánt az öltözőben?– Úgy érzem, a csapattársaim azt a Pisont Istvánt várták, akit hallomásból ismertek, és talán picit csalódtak, hiszen a pályán nem a reményeik szerint futballoztam. Megadták a tiszteletet, de azt gondolom, nagyobb lett volna a respektem, ha az ősszel a valós tudásom szerint teljesítek. A Kispestről érkezett Torghelle Sándor volt egyébként az, akivel közvetlenebb volt a viszonyom, többször is tanácsot kért tőlem.– Az MTK az ősszel nem mindig fizetett pontosan. Nem gondolt arra, hogy rosszul döntött, amikor igent mondott a kék-fehéreknek?– Hallomásból tudom, hogy a közelmúltban anyagilag mindig rend volt a klub körül, így a kialakult helyzet váratlanul ért. Az öltözőben próbáltam nyugtatgatni a többieket, és tudatosítani velük, nem jó az, ha több időt fordítanak az ügyvédre, mint a labdarúgásra. Bízom abban, hogy a vezetők észreveszik: az a legfontosabb, hogy a játékos csak a futballra koncentráljon, és teljesíteni tudják azt, amire ígéretet tettek. Amennyiben így lesz, akkor a nehézségek ellenére ott leszünk a bajnokság végén a dobogón. Azért jöttem az MTK-hoz, hogy bajnokságot nyerjek, és erről a vágyamról egy pillanatig sem mondtam le.A válogatottságról

"Büszke vagyok, hogy harmincegyszer tagja lehettem a nemzeti tizenegynek. Igaz, kevesebb sikerélményem volt, mint amennyi kudarc ért, azonban soha nem felejtem el, hogy remek játékostársak között futballozhattam. A realitás azt mondatja, a válogatottság már a múlté."

A rasszizmusról

"Amikor a Honvédhoz kerültem, és a lelátóról többször is a származásomra tettek utalást, akkor óriási fájdalmat éreztem. Nem gondoltam, hogy ilyen közeg veszi körül a futballt, a masszőrünknek, Tóth Kálmánnak és Egervári Sándornak sokat kellett velem beszélgetnie, hogy a bekiabálásoktól függetleníteni tudjam magam, és csak a labdarúgásra koncentráljak. Amikor Jeruzsálemben játszottam, egy arab csapat volt a ligában, és nagyon sajnáltam a futballistáikat a bekiabálások miatt, hiszen ők épp olyan sportemberek voltak, mint bárki más. A mai napig elítélem a hangoskodókat, a véleményük saját magukat minősíti."

A légióskodásról

"Sallói István, Halmai Gábor és talán jómagam is olyan képet festettünk korábban a magyar labdarúgóról, hogy Izraelben a klubvezetők éveken keresztül úgy gondolkodtak, érdemes tőlünk profit igazolni. Ez a korosztály lassan már kifelé megy a futballból, de azt sem szabad elfelejteni, hogy megváltozott az ottani klubok anyagi helyzete is. Engem annak idején ötszázötvenezer dollárért szerződtettek Frankfurtból, ma ezt egyetlen izraeli együttes sem engedhetné meg magának."

A szókimondásáról

"Olvastam a Détári Lajossal készített írásukat, és Döme bizony keményen fogalmazott. Lajos a példaképem volt labdarúgóként. Ô már szakmai vezető, és látja, hogy nálunk nincsenek meg azok a feltételek, amik Nyugaton teljesen természetesek. Amikor a Honvéd trénere volt, akkor a szabadságom alatt lementem hozzá egy-két gyakorlásra, és tapasztaltam, hogy a játékosai mennyire szeretik. Remélem, nem gondolja komolyan, hogy csak hobbiszinten foglalkozik majd a labdarúgással, neki a legmagasabb szinten kell edzősködnie."