Amikor kellemes az ébrenlét is

Akkor a kék-fehérek vezetői a siker ellenére váltásra szánták el magukat – a holland Henk ten Cate lett a gárda vezetőedzője –, ő pedig az élvonalban ötödik helyezett dunaújvárosiakhoz szerződött. Aligha volt ez rossz döntés a részéről, hiszen a Dunaferr tizenhat pontot verve a legközelebbi riválisára (az MTK-ra) aranyérmet szerzett.
A következő bajnoki évben a Dunaújváros "csak” másodikként végzett, ám nem szabad elfelejteni, hogy az együttes az utolsó fordulóig versenyben volt az elsőségért. Tavaly a piros-fehérek a negyedik helyen végeztek – ekkor már komoly anyagi problémái voltak a szakosztálynak –, majd a mesteredző újra a Hungária körútra szerződött.
Pénteken kora este eldőlt, hogy csapata ismét elsőként zárja a versengést, vagyis Egervári Sándor öt év alatt harmadszor is bajnokcsapattá formálta a rá bízott játékosállományt.
Talán nem túlzás kijelenteni, nem mindennapos teljesítmény ez a tréner részéről, és ez még akkor is így van, ha erre az aranyéremre komoly árnyékot vetnek bizonyos események – igaz, erről nem az MTK labdarúgói, vezetői, szurkolói tehetnek…
– Könnyen jött álom a szemére?
– Már világosodott, amikor hazaértem, és csakúgy, mint máskor, ezúttal is nehezen aludtam el – válaszolta a bajnoki aranyérem megnyerésének másnapján Egervári Sándor. – Én az eredménytől függetlenül az első éjszakát mindig ébren töltöm el, ugyanis idő kell ahhoz, hogy az eseményeket magamban feldolgozzam. Most sokáig ébren voltam.
– Az MTK vezetői és játékosai a döntő öszszecsapás előtt elmondták, hogy bár bíznak az aranyérem megszerzésében, előre nem szerveztek semmilyen mulatságot. A bajnokság végeredményének az ismeretében azért gyanítható, a péntek este nem az önmegtartóztatásról szólt…
– Amikor értesültünk arról, hogy a Ferencváros gól nélküli döntetlent játszott a DVSC-vel, akkor örömteli meglepetésként hirtelen előkerültek a pezsgősüvegek. Talán mondanom sem kell, milyen fantasztikus volt a hangulat az öltözőnkben, majd később a Hungária körúti stadionban a huszonkettedik bajnoki elsőséget ünneplő szurkolóink között. Miután sikerült lemosni magunkról a pezsgőt, a csapat egyik törzshelyére vonultunk. Reggelig tartott a mulatság, és igazán kiváló kiszolgálásban volt részünk…
– Az újpesti mérkőzésük alatt tudták, miként áll az Üllői úti kilencven perc?
– A kispadunk nem volt telefon-összeköttetésben senkivel. A félidőben értesültünk arról, hogy a Fradi gól nélküli döntetlenre áll, majd amikor véget ért a mi mecscsünk, akkor tudtuk azt is, hogy a riválisunk stadionjában még mindig nincs találat. Igaz, ott még nem volt vége az összecsapásnak… Álltam a Megyeri úti gyepszőnyegen, szemben a televíziós kamerával, és rendkívül feszültnek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Tudtam, hogy hiába győztünk, azon a bizonyos kapun még nem léphettünk be. Aztán jött a hír, és fantasztikus érzés kerített a hatalmába.
– Amíg van esély – sőt alighanem azon túl is – egy edzőnek bíznia kell a saját csapatában. Azonban mondja meg őszintén: pénteken, a mérkőzés előtt mekkora esélyt adott arra, hogy az MTK Hungária lesz a bajnok?
– Amíg matematikai esély van, addig bízni kell. A döntés a Ferencváros kezében volt, és őszintén bevallom, sokkal nagyobb esélyt adtam az ellenfelünknek, mint magunknak. Tettem ezt azért, mert a zöld-fehérek kiváló csapatot alkotnak, ráadásul telt ház előtt játszhattak hazai környezetben, annak minden lélektani előnyével együtt. Örülök, hogy a futball kiszámíthatatlansága ezúttal minket segített, és gratulálok a Debrecennek ahhoz, hogy a rengeteg sérült és eltiltott ellenére képes volt meglepetést szerezni. Örömteli, hogy az előzetes feltételezések mindegyike megdőlt, hiszen sokan alaptalanul próbálták a futballt lejáratni. Azt gondolom, a játékosok tisztessége makulátlan maradt, és ez nagyon jó érzés.
– A DVSC most segíteni tudott az MTK-nak, de talán emlékszik arra, hogy két évvel ezelőtt ugyancsak a piros-fehér együttes tehetett volna jót akkori csapatával, a Dunaferr-rel. Akkor ez nem jött össze…
– Minden elismerésünk a pénteken pályára lépett debreceni futballistáké, de ugyanezt például elmondhatnám a Siófok labdarúgóiról is, hiszen ők a rájátszásban kétszer is legyőzték a Ferencvárost. Ez hosszú távú verseny volt, rengeteg élmény kavarog az emberben. Úgy gondolom, két évvel ezelőtt a Dunaferr aranyérmet érdemelt volna, és amit akkor elvettek tőlünk, azt most néhányunknak a sors visszaadta.
– Ezek a napok, hetek alighanem az ünneplésről szólnak majd, de kikerülhetetlen a kérdés: mi a véleménye az Üllői úti stadionban történtekről?
– Hiányosak az információim, ugyanis akkor mi az öltözőnkben ünnepeltünk. Egy biztos, egyszer és mindenkorra véget kell vetni a stadionokban uralkodó erőszaknak. Ezt a nálunk fejlettebb társadalmak már meg tudták oldani, vagyis a példa adott, csak végre gyorsan alkalmazni kellene, mielőtt nem lesz késő. Szeretném megjegyezni, hogy Szentes Lázárnak mielőbbi jobbulást kívánunk valamennyien. Sajnálom őt, hiszen mást nem akart, csak a csapatát győzelemre vezetni, mint ahogyan sajnálom azokat a játékosokat is, akik ütéseket kaptak a saját "szurkolóiktól”… És még Szentes Lázár kapcsán egy gondolat: ha egy futballedzőt azért vernek meg, mert a törekvései tisztességesek, akkor az elfogadhatatlan.
– A tavaszi idénynek volt egy szakasza, amikor sokakban felmerült, az MTK Hungária nemhogy a bajnoki címet nem tudja megszerezni, de lemarad a nemzetközi kupaindulást jelentő második helyről is. A gondolat talán nem volt alaptalan, ugyanis hétről hétre kényszerből kellett változtatnia a kezdőtizenegyen.
– Való igaz, voltak nehézségeink a tavasszal. Idő kellett ahhoz, hogy az ősszel keveset játszó futballisták összecsiszolódjanak a többiekkel. Most említhetném azt, hogy a támadó Juhász Rolandnak többször középső védőt kellett játszania, Zavadszky Gábor a hátsó alakzat jobb oldalára kényszerült, ám ami igazán lényeges, a futball iránti alázatuk példamutató volt. Nem a posztjukkal foglalkoztak, hanem azzal, hol tudnak a csapatnak segíteni. A játékosok nem akartak belenyugodni abba, hogy ez az év is arról szóljon, mint az előző. Sokat számított, hogy mentálisan a mezőny fölé nőttünk a bajnokság hajrájában.
– Egy ilyen idegőrlő bajnokság után hol piheni ki a fáradalmakat?
– Szerettem volna a családdal néhány napra elmenni pihenni, azonban az édesapám kórházban van, így valószínűleg ezt nem tehetem meg. Azt nyugodtan mondhatom, hogy nincsenek képesmagazinba illő nyári programjaim, az elkövetkezendő két és fél hét a családomé és a barátaimé lesz.