Sulifoci, de királyi módra

Ez a történet 1974-ben kezdődött. Nevezett évben Góliás Róbert – aki akkoriban tagja volt a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökségének – egy diákparlamenti összejövetelen odalépett Patonyi Lászlóhoz, és azt mondta neki: " Jó csapatotok van, próbáljátok ki magatokat komolyabb szinten is, ne csak barátilag, egymás között focizgassatok.”
Patonyi Lászlónak tetszett az ötlet, szervezni kezdte hát együttesét, s hamarosan azon kapta magát: ott áll a pálya mellett, és a BLSZ-bajnokságban szereplő gárdájának munkáját irányítja. Heti négy edzést tartott a Húsos Kinizsi fekete salakos pályáján (és jellemző a magyarországi viszonyokra, hogy e IX. kerületi pálya helyén ma már bevásárlóközpont magasodik, és ott, ahol az öltözőépületek álltak legfeljebb parkoló autókat látni), és a tanár úr játékosai fokozatosan fejlődtek; az együttes évről évre jutott egyre magasabb osztályba, mígnem 1999-ben az utánpótláskorúak NB I-es sorozatán indulhatott.
Időközben azért történt egy más.

Világjáró magyar iskolások

Például az, hogy a Patonyi László irányította együttes megfordult Norvégiában és az Amerikai Egyesült Államokban, tornán vett részt Rio de Janeiróban, kupát nyert az angliai Norwich Cityben, és eljutott még oly sok helyre, hogy csak a legérdekesebb túrákról szólunk, amikor Ausztráliát, Japánt, Kanadát és Szingapúrt említjük.
És ne álljunk meg, hanem tegyünk említést arról, hogy Patonyi László csapatában szerepelt egykoron az azóta 51-szeres válogatottságig, a nemzeti együttesben kilenc gólig jutó Sebők Vilmos, ideig-óráig játszott a gárdában Hrutka János, Lisztes Krisztián, valamint Vincze Ottó. A kezdeti egyetlen alakulatból idővel komplett labdarúgó-szakosztály lett, ma már U13, U15, U17 és U19 jelzésű gárdát is működtet a Szent István SE, amelynek mindemellett két tőkeerős szponzora is van.
E történet mellett elismerő szavak nélkül elmenni nem lehet, kiváltképp akkor nem, ha tudjuk, hogy Patonyi László a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola igazgatóhelyetteseként az intézet berkein belül szervezte meg sikercsapatát.
Hiszen amikor más sem hallani, mint hogy sorjában szűnnek meg a futballegyesületek, amikor a kluboknak nincs pénze semmire, amikor a sportvezetőket annak alapján ítélik sikeresnek, mennyi pénzt képes összetarhálni, amikor visszasírják a grundokat, mert kevés fiatal futballozik, amikor már a 101-szeres válogatott magyar labdarúgó, Bozsik József nevével fémjelezve utánpótlásprogramot kell elindítani, hogy a gyerekeket rábírják, kezdjenek újra labdát rúgni, akkor nem lehet nem szólni egy olyan emberről, aki gondol egyet, és tulajdonképpen hobbiból, sportszeretetből a legjobbak közé kormányozza az iskolájában összeverbuvált gyerekekből álló csapatát.
Merthogy Patonyi László sohasem végzett szakedzői iskolát, s még nem is testnevelő tanár: irodalmat, történelmet tanít, már ha éppen nem a futballt oktatja.
Mert azt aztán szenvedélyesen szereti.
Olyannyira, hogy harmincéves ténykedése alatt egyetlen forintot nem kapott, mégis csinálja, megszállottan csinálja (e mondatban illik szólni arról: minekután az iskola képtelen fizetni edzőinek, Patonyi Lászlón kívül Héray László, Máté Sándor, valamint a Ferencváros felnőttcsapatánál is ténykedő Varga Tibor egyaránt társadalmi munkában edzősködik).

Szoros kapcsolat a Fradival

Patonyi László, e végtelenül közvetlen ember – ez rögvest kiderül, amint irodájában fogad, hogy róla, a csapatáról meg a labdarúgásról beszélgessünk: bármit kérdez tőle az ember, készséggel válaszol, mesél, mosolyog – büszkén újságolja, hogy ő már a kezdetek kezdetén hetente többször edzette az iskolák közötti bajnokságban szereplő alakulatát, jóllehet megesett, az ellenfélnél a meccs előtt azon ment a vita, ki álljon a kapuba; hogy az 1887-ben alapított iskola a második világháborúig nagy súlyt fektetett a sportolásra, s e hagyományt igyekeztek föleleveníteni az utódok; hogy a Mester utcai iskola régóta szoros kapcsolatot ápol a közeli Ferencvárosi Torna Clubbal, amelynek amolyan fiókcsapatának is tekinthető a Szent István SE, amenynyiben azok a labdarúgók, akik nem férnek be a zöld-fehérek korosztályos keretébe, az intézetben tanulnak és futballoznak; hogy Hegedűs Sándor igazgató szintén futballszerető ember, s neki nagyon sok köszönhető, például az, hogy immár minden évben futballosztályt is indít az iskola.
"Olyan tekintélyt szereztünk magunknak, hogy sokan a labdarúgás miatt jelentkeznek hozzánk. Az utóbbi két évben egyaránt száz gyerek szeretett volna bekerülni erre a szakra” – újságolja Patonyi László, aki később elmondja azt is, hogy csak azért nem szerepelnek még mindig az élvonalban, mert a sportág vezetői hoztak egy olyan rendeletet, amelynek értelmében kizárólag azok a klubok mérettethetnek meg ott, amelyek felnőttgárdája az élvonalban indul. Úgyhogy marad a másodosztály: tavaly az NB I B Keleti-csoportjában remekelt a Szent István SE, az idén a nyugati oldalon próbálkozik.

A titok nyitja a szeretet

Jó, jó, ez mind fantasztikus, de most már tényleg érdekelne, mi a titok nyitja? – erősködöm a tanár úrnál. – Hogyan jut el egy iskolai csapat Sydney-be és nyeri meg a huszonnégy résztvevős Kanga-kupát? Miként lehetséges, hogy egy tanárember efféle magasságokba jut együttesével? És teszi mindezt jószerivel pénz nélkül!
"Nincs titok! – válaszol a futballtanár. – Egyszerűen arról van szó: aki itt labdarúgással foglalkozik, az szereti a munkáját. Jómagam valamennyi szaklapot elolvasom, megnézem a felnőttcsapatok edzéseit, igyekszem tanulni. Miként a srácok, hiszen ők is megteszik amit lehet. Persze nem álltunk hadilábon a szerencsével sem, két biztos befektetőt szereztünk, és az sem hátrány: jó kapcsolatot ápolunk a Ferencvárossal.”
Patonyi László a beszélgetésünk végén aztán néhány mondatban öszszefoglalja mindazt, ami szerinte lényeges a "szentistvános” futballal kapcsolatban: "A csapatnak a lehető legnagyszerűbb közösséget kell alkotnia. Nálam nem maradhat a keretben az, aki képtelen beállni a sorba. Egy célért küzdenek a fiúk, és ha ezt tudják, az már félsiker. Már csak azért is, mert életre szóló barátságok kötődhetnek itt. Hallom, a tíz évvel ezelőtt nálam érettségizettek a mai napig összejárnak. És egy tanárt érheti-e ennél nagyobb öröm?”
Nos, aligha.
Mint ahogyan az sem lehet kis dicsőség, ha egy utánpótlással foglalkozó tanárember elmondhatja: az ország legjobbjai között is szerepelnek azok, akiket ő nevelt – a futballra, az életre.