A nagy elfordulás korszaka

Néhány levél nyugtatóval, gondosan telepített újraélesztő készülékkel voltaképpen közvetlen életveszély nélkül át lehetett vészelni a kézilabda-világbajnokság magyar érdekeltségű mérkőzéseit. Megérte: akit szombat délelőtt, a jugókkal vívott meccsen legkésőbb az első hosszabbítást záró Pérez-büntető előtt nem terített le egy agyérgörcs, az joggal lehetett büszke saját feszültségtűrő-képességére, no és mindenekelőtt az olimpiai részvételt kiharcoló magyar férfiválogatottra. Ismerve az Athénről most lemaradók névsorát és látva például azt a partit, amelyet a mieink vívtak a későbbi győztes horvátokkal, nyugodtan hozsannázhatunk. Elvégre annyi balszerencse közt, s oly sok viszály után, a jugoszlávok elleni összecsapás lélekrombolóbb pillanataiban beugorhattak volna a régi reflexek – tipikusan magyaros reakció lett volna, sajnos –, hogy tessék, már megint nem megy. Már megint kicsin múlott, már megint nem a javunkra döntött az az egy gól, és persze a konklúzió: nincsen remény, nincsen remény.Hát van. Mert a sport alapvetően igazságos. Egy utolsó sziget, amúgy, mert az életben másutt csak a mocsok zúdul az emberre, gyermekeinknek hovatovább azt adhatjuk útravalóul: fontoljátok meg, mit cselekedtek, ezen a földön ugyanis a jók elnyerik méltó büntetésüket. A sportban azért előbb vagy utóbb kiegyenlítik egymást a pozitívumok és a negatívumok.Pontosan ezért fog szétrohadni a magyar futball élvonala.A kézilabdázók tízmilliós prémiumban részesülnek – kollektíve, ebből illik kifizetni a gyúrót is. Labdarúgásunkban ennyiért egy közepesnél alig jobb játékos aláírását sem lehet megszerezni, ha szerződésre kerül a sor.Sokan éltek nagyon jól a magyar fociból. Ez a pozitív oldal. Most következik a kiegyenlítődés, a negatívumok sora. Ha minden jól megy, tízcsapatos lesz tavasszal az élvonal. Ha rosszul, talán maradnak nyolcan. Lejjebb is gyatra a helyzet, Anettka balassagyarmati mellbedobása kivételével nem érkezett jó hír, egy sor másodosztályú klub billeg lét s nemlét határán.Kegyetlen időszak előtt áll a magyar futball, egyre kisebb az esély, hogy a nyugati klubok mesés pénzekért veszik meg a jobb futballistákat. A Lajtán túl is megjelent a recesszió, a januári átigazolási időszakban még a leggazdagabbak is csak kölcsönvettek futballistát – ha egyáltalán –, vételre senkinek sem volt pénze. Az elitbajnokságokban a fizetések csökkentése van napirenden, ez nálunk sem lesz másképp – az eredmény pedig: valamirevaló játékosaink külföldre menekülnek, mert a kinti, nyomott bér is nagyobb, mint az, ami itthon megkereshető a talpon maradt egyesületekben. Ezzel a kör lassan bezárul: Nyugaton úgymond nincs hová menni, ott a kevesebb dohányért is kiköpik a tüdejüket, azaz a színvonal nem zuhan. Nálunk fog, alighanem drámaian, elvégre az utolsó, még fejhető tehén, a kormányzat a saját bajával van elfoglalva, segíteni nem igazán tud, akar. Imígyen fordul az utóbbi évek jónak tetsző tendenciája, a mérkőzések ismét nézhetetlenné válnak, újfent jő a "nagy elfordulás” korszaka: elfordul a néző, a szponzor, a testmozgásra vágyó kisgyerek.Amiből az olyan, végre ismét sikeressé váló csapatsport, mint a kézilabda, profitálhat. Aki élményre vágyik, aki támogatni akar, aki minőségi sportolásra kívánja rábírni porontyát, elviszi kézilabdázni. A futball addig vezekel, a sport örök törvényeinek megfelelően.