Blaskó Mihály örül, hogy barátjával élhette át élete egyik legnagyobb élményét

– Kipihente magát?
– Sokkal jobban vagyok, mint gondoltam, de bevallom, bármikor el tudnék aludni… – mondta a Csupasportnak Blaskó Mihály, aki Ferenczi Istvánnal együtt 42:46:52-es idővel második lett a Himalájában rendezett Hell Ultra 217 kilométeres távján.

– Rengeteg komoly kihívást jelentő ultrafutóversenyt teljesített: a Hell Race hol van a sorban?
– Nehéz erre a kérdésre nem elfogultan válaszolni, hiszen még dolgozik bennem az adrenalin és az öröm. Most azt mondom, hogy bár az Authentic Phidippides Run is nagyon kemény, messze ez volt eddig a legnehezebb. És talán a legjobb is.

– Milyen célokkal rajtolt el Ferenczi Istvánnal? Ha jól tudom, korábbi teljesítőként Toldi Péter is hasznos tanácsokkal látta el önöket.
– A legfontosabb az volt, hogy épségben beérjünk a célba – persze a negyvenöt órás szintidőn belül. A helyezés nem számított, igyekeztük mantrázni, ha lesz esélyünk a hajrában akár kiemelkedő eredményt elérni, akár a győzelemre, az ne vigyen el minket. Az ismeretlenbe vágtunk bele, és tudva a verseny nehézségi fokát, már az nagy dolog, ha az ember teljesíti. Toldi Péter rengeteget segített, sokat köszönhetünk neki. Ő korábban a leghosszabb és a 217 kilométeres távot is teljesítette, így bőven volt tapasztalata a Hell Race-szel kapcsolatban. Konkrétan megkaptuk a felkészülési időszakának utolsó tíz-tizenkét napját, azaz pontosan tudtuk, hogy már Indiában tartózkodva, hogyan készült a rajtra. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy mennyit edzett, mennyit túrázott, mennyit futott, mennyit pihent, sőt, még a szállásunk is ugyanaz volt, mint neki. Nagy segítséget jelentett, hogy nem vakon voltunk, kvázi rendelkeztünk komoly rálátással a dolgokra. Mindent lemásoltunk, egyedül talán annyi a változás, hogy többet túráztunk. Szűk két héttel korábban kiutaztunk, kellett is ennyi az akklimatizáció miatt. Sőt, közbe is bármilyen kérdésünk volt, Peti előszeretettel válaszolt és segített nekünk, például olyan témákban, mint étkezés, vízvételi lehetőségek vagy bármi extrém tudnivaló.

– Rendkívül fontos ezen a versenyen a megfelelő akklimatizáció: hogyan oldották meg?
– Delhibe repültünk, majd Manaliba utaztunk a rajt helyszínére, amely kétezer méterre fekszik a tengerszint felett. Valódi ékszerdoboz. Innen tovább mentünk Kotiba, errefelé vezet a verseny első része, itt volt a szállásunk, egy családi panzió. Innen indultunk minden nap edzeni, futottunk, túráztunk, egyre magasabbra mentünk, már négyezer méter felett tréningeztünk. Úgy nézett ki egy napunk, hogy a reggeli felkelés után kávéztunk, reggeliztünk, edzettünk, pihentünk, kártyáztunk. Itt jegyezném meg, hogy egy rakás pénzt vesztettem, remélem Ferenczi István elfelejti, hogy mennyivel tartozom neki. A legrosszabbnak a pihenőnapok bizonyultak, muszáj volt pihenni, márpedig nekem elég nehéz nem csinálni semmit… Elég pörgősek a mindennapjaim, nehezemre esett csak feküdni és várni, hogy teljen az idő… De ekkor is jókat beszélgettünk Pistával, s ahogy közeledett a rajt, úgy lettünk egyre izgatottabbak. 

– Végül csak eljött a verseny napja: hogyan élték meg a kezdeti időszakot?
– Este tízkor Manaliban volt a rajt, ez pedig nem a legideálisabb időpont az ember bioritmusa miatt. Szerencsére nap közben fél órát tudtunk aludni, ez kulcsfontosságúnak bizonyult a második nap tekintetében. Mivel a verseny után egyből jöttünk haza, a szállást elvileg el kellett volna hagynunk délelőtt, ám jó magyaros módon megoldottuk, hogy maradhassunk, egy kicsit ráfizettünk a recepciósnak… Visszatérve, a fél órás alvás nagyon jót tett, ezt már a verseny legelején éreztük. Az első tíz kilométer forgalmas úton haladt, majd rákanyarodtunk egy csendes részre, s egészen négyezer méterig mentünk fel. Érdekesség, hogy errefelé edzettünk, és a rajt előtti napokban megijedtünk, hiszen rendesen elfáradtunk ezen a szakaszon, alig bírtunk felmenni, nem tudtuk, hogyan lesz ebből jó állapot a versenyre. Teljesen betartottuk az előírt felkészülést, ami bevált, hiszen amíg napokkal ezelőtt szenvedtünk, a verseny alatt teljesen jól mentünk, megfutottuk ezeket a részeket. Akkor már éreztük, hogy ebből valami nagyon jó dolog is kisülhet. Szóval, jó ütemben és állapotban jutottunk fel négyezer méterig, a két nagy hegyből az első le is tudtuk máris az elején. Ez egy keskeny, köves, szakadékos út, nagyon figyelni kellett. De szerencsénk volt az időjárással, a látási viszonyok tökéletesnek bizonyultak.

– Aztán jött a második nap.
– És jött a második hegy is, ötezer méterre mentünk – ez a verseny legkeményebb része. Oda mindenki úgy sétált fel. Az első napon rengeteg információ van a fejedben, sokat kivesz ez a rész is, a magaslaton pedig hideg fogad, de mellette elképesztő ereje van a napnak. Magyarországon nem tapasztalt, extrém, tizennégyes UV-sugárzással találkoztunk, ami nagyon veszélyes kategória. Ötven faktoros krémmel kentük be magunkat, de így is leégtünk. Lassultunk, nappal nem abban az ütemben haladtunk, ahogy szerettünk volna, ennek ellenére jó időben érkeztünk meg a Baralacha La hágóhoz ötezer méterre. Aztán következett a hajra, az utolsó hetven kilométer, ahol semmilyen település nem volt.

– Itt már pihentek is egyet?
– Igen. Itt kialakítottak egy jó kis pihenő helyet, s habár nem éreztük álmosnak magunkat, muszáj volt aludtunk, hiszen tudtuk, hogy már nem lesz rá lehetőségünk a célig. Mondtuk az ott lévőknek, hogy szigorúan keltsenek fel negyedóra után, szóval tizenöt perc alvás után folytattuk utunkat. Még ettünk-ittunk, mosakodtunk és átöltöztünk előtte. A hágóhoz későn érkeztünk meg, az egész éjszaka eltelt azzal, hogy felmásztunk, de jó formában éreztük magunkat. Egy-két futótársunk mögöttünk jött, de folyamatosan távolodtunk tőlük. Jó, kellően erős és stabil tempóban sétáltunk felfelé.

– Ekkor a győzelem ott lebegett a szemük előtt?
– A Hell Race Ultrán mindenki kap autós segítőt, aki képben van, sportolt vagy esetleg futott már itt. Mondtuk a srácoknak, mi képesek vagyunk akár ötven órát is menni kétszer tíz perc alvással, és ha be akarunk ülni az autóba enni vagy pihenni, ne engedjék meg, kellően határozottan utasítanak minket tovább haladásra. Előfordult, hogy beszálltunk volna enni a hűvös autóba, de helyesen nem hagyták, így állva ettük meg az ételt. Aztán egyszer azt hittük, hogy harmadik helyen haladunk, boldogok voltunk, hiszen a dobogós hely motivált minket. Aztán kiderült, hogy az előttünk lévők elmentek pihenni, így megelőztük őket, és az élre kerültünk. Innentől kezdve folyamatosan kaptuk az információkat, hogy mennyire vannak mögöttünk, közelednek vagy távolodnak, és kialakítottunk egy negyven-negyvenöt perces előnyt harminc kilométerrel a cél előtt. Nálunk Pistivel bevált szokás, hogy rendre az egyikőnk, vagy a másikunk megy elöl, nem beszélgetünk. 

Majd közölte, hogy nem hülyéskedik, megmutatja az órájában az edzésnaplót. Teljesen komolyan meg akarta mutatni, és bizonygatta, hogy ott már edzettünk. Éreztem, hogy valami baj van. Lassítottunk, beszélgettünk, mondtam neki, hogy fáradt, pihenjünk néhány percet. Folytattuk az utat, majd megszólalt, hogy itt elmegyünk jobbra, majd balra, és ott lesz a cél. Na, akkor már a tekintete sem volt rendben, éreztem, hogy nagyon nem jó a helyzet… A kísérőink is látták, hogy nincs minden rendben, mondtam, hogy Pisti csak elfáradt.

– A pihenés után jobb lett a helyzet?
– Nem igazán. Elkezdett hallucinálni is, majd közölte, hogy nem tetszik a kialakult helyzet, hívjunk egy taxit, derítsük ki, hogy mi történik. Hozzátette, Görögországban vagyunk, ez az edzés pont jó lesz a Hell Ultrára, jól beépül majd. Leültettem néhány percre aludni, továbbmentünk, de visszaesett ebbe az állapotba. Bevallom, ekkor megijedtem, s gondoltam, hogy ebből hosszabb pihenő lesz. Az utolsó tizenöt kilométert úgy tettük meg, hogy egy kilométer után húsz perc pihenőt iktattunk be. Ott volt a magashegyi levegő, a fáradtság, és egyéb nehezítő tényezők is, ráadásul a hajrában folyamatosan hányt. Hat kilométerrel a cél előtt megelőzött minket a végső győztes, de nem érdekelt, a legfontosabb az volt, hogy mindketten épségben beérjünk a célba. Utólag mókás a történet, de ott egy kicsit megijedtem. 

– A verseny után jöttek is haza?
– A célba érkezés után volt egy közös étkezés, majd öt óra alatt visszajutottunk Manaliba, aludtunk két-három órát, és jött értünk a fuvar Delhibe, a reptérre. Pista a céltól a Manaliig tartó öt órát végig hányta, de ott már teljesen képbe volt, nem beszélt félre, a verseny után angolul kiválóan nyilatkozott, jókat mondott. Szerda este értünk be a célba, péntek estére hazaértünk. A családnak nem mondtuk el, hogy a tervezettnél korábban érünk haza, meg akartam lepni a feleségemet, de mire bejött az ajtón, elaludtam a kanapén. Természetesen így is örült nekem. 

– Indiában milyen körülményekkel találkozott?
– Sok helyen jártam már, világot látott embernek mondhatom magam, de elképesztő, hogy milyen szeretettel és tisztelettel fogadtak minket az indiaiak. Náluk a krikett a legnépszerűbb sport, a futás nem igazán van jelen a mindennapjaikban. Csodálkoztak is, hogy két, jól megtermett, európai ember mit keres ott – rengeteg közös fotót kértek tőlünk. Érdeklődtek, bátorítottak, motiváltak minket. A másik, amit kiemelnék, az a természet nagysága és szépsége. Alföldi emberként bődületes volt látni ezeket a méreteket, ezeket a hegyeket. Ha eddig nem tudja, az ember itt rájön, hogy a természet az úr. Csodálatos helyeken jártunk. Egyetlen negatívumot tudok mondani, rengeteg szemetet láttunk. De minden más csodálatos Indiával kapcsolatban, sokkal rosszabbra számítottam, pozitívan csalódtam.

– Sokáig vezettek, a hajrában csúsztak le az első helyről. Csalódott?
– Nem. Nagyon elégedett vagyok, extra a második hely, de, azt kell mondanom, hogy több volt benne. Rengeteg lemondással járt a felkészülés, különedzőhöz jártam, rengeteg munkát fektettem bele. Ugyanígy Pista is kőkeményen dolgozott, ennek köszönhető, hogy a hajrát leszámítva, nem volt nagyobb megborulásunk. Örülök, hogy a barátommal élhettem át ezt az élmény, sokat nevettünk, és nagyszerű eredményt értünk el. Egyedül az ember megőrülne, az akklimatizációs időszakban kétszer is kiolvasná Az öreg halász és a tenger című könyvet. Rengeteget beszélgettünk, az, hogy ketten vagyunk, ad egyfajta biztonságérzetet. Nagyon sok versenyen vettünk részt közösen. Úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket, pontosan tudjuk a másikról, hogy hol vannak a határai, mikor nem szabad tovább engedni, és mikor tudunk még kis pihenőkkel tovább menni. Pista fogalmazott úgy kisebb túlzással és szerénységgel, hogy ezt is megcsináltuk, legendák vagyunk. Én nem szeretek még viccből sem ilyen erős kijelentéseket tenni, de ha belegondolok, nem mindennapi sikereket értünk már el közösen. Ez is egy hatalmas tett a részünkről. Remélem ezek a sikereink másoknak is motivációt adnak, akár a sportban, akár az élet egyéb területén. Nem vagyok különleges ember, csak egy hétköznapi srác, aki keményen, kitartóan és alázatosan edz. Hinni kell benne, tenni érte, és minden elérhető.

– Néhány napja értek haza Indiából, de gyanítom, máris megvan a következő célja.
– Itt ül mellettem a feleségem, nem merek válaszolni… A viccet félretéve, az októberi backyard világbajnokságot tekintve Sárosi Gyula barátommal már beszéltük, hogy valami nagyot akarunk dobbantani. Aztán ott lesz november végén a Authentic Phidippides Run, most lesz a tizedik rendezés, sokan támogatják és szponzorálják az eseményt, a marathóni hősök emlékére pedig kibővítik a távot harminc kilométerrel, így lesz ötszázharminc kilométeres táv is. Nos, én regisztráltam rá, a felkészülésesemet és a mostani állapotomat figyelembe véve pedig komoly terveim vannak. És azt érzem, hogy Indiában is van még dolgom…