Tursics Sándor: Nem változtatunk a jól bevált filozófián

Tavaly nyáron töltötte be a 80. életévét Tursics Sándor, aki az elmúlt években már valamelyest visszavett a munkatempóból, azonban továbbra sem szakadt el szeretett sportágától, a kosárlabdától, még ha már csapatot nem is irányít vezetőedzőként. A családjával – feleségével, az elnök Tursicsné Iván Krisztinával és fiával, a felnőttcsapatot irányító Tursics Krisztiánnal közösen – napjainkban is együtt vezeti a Csata DSE-t, amely a 1995-ös elindulása óta a legsikeresebb hazai leányutánpótlás-nevelő klubok egyike. De vajon mivel telnek manapság a sokat látott, legendás mester mindennapjai? És mi motiválja még a megannyi bajnoki aranyérem és kiváló játékos kinevelése után?

– kezdte Tursics Sándor. – Jelenleg is annak a sűrűjében vagyok éppen, mert a serdülő lányokkal ezen a hét végén a pécsi országos döntőben szerepelünk, míg a minap késő estébe nyúlóan tartottam szülői értekezletet a kadétoknál és junioroknál, emellett pedig készülünk már az őszi NB I/A-csoportos indulásra, miután a fiam, Krisztián vezette felnőttcsapatunk ismét kivívta a feljutást a másodosztályban.”

Elmondta, manapság már inkább a háttérben van szerepe, de persze ugyanúgy nézi, elemzi a meccseket, és igyekszik mentorálni, menedzselni a játékosokat, illetve a fiatal edzőket is.

„Ebben az évadban a már említett serdülőkkel, az U14-esekkel foglalkoztam a legtöbbet, és minden nap edzést tartottam nekik, de persze a többi korosztályra is odafigyeltem, és azoknál is bele-belefolytam a munkába. A serdülőkorosztály kulcsfontosságú, ebben a periódusban dőlnek el a lényegi kérdések a lányok fejlődésében, képzésében. Tavaly nyáron a Vasastól érkező, de még a pálya elején járó Kertész Dávidot neveztük ki a serdülők élére, és az egész évadom azzal telt, hogy őt segítsem, tanítgassam az edzői szakma rejtelmeire.

Arra már nem vágyom, hogy a kispadon üljek, és meccseljek. Szoktam mondani félig tréfásan: bohócnak én már nem ülök oda, ezt csinálják a fiatalok. De a mindennapi tanításban, képzésben úgy látom, mindenképpen elkél a segítség."

Hozzátette, nagy hiányosságokat tapasztal a hazai edzőképzésben. Manapság itthon teljesen más szemlélet uralkodik, mint amit jónak látna.

„Régen olyan szakemberek, egyedülálló személyiségek dolgoztak a szakmában, akik az ország bármely pontjára kerülve képesek voltak nevelőműhelyeket önállóan felépíteni. Ehelyett az edzőképzés ma inkább elment egy másik irányba, a sporttudományos színtér felé, és a TF-n is olyanokat követelnek meg az edzőpalántáktól, amelyek szerintem a gyakorlatban nem igazán fontosak.

Éppen ezért számunkra a Csatában egyfajta házifeladat is, hogy az aktív játékkal felhagyó, egykori neveltjeink közül rendre kiválogassuk, majd pedig felépítsük azokat, akiket alkalmasnak találunk az edzői pályára.”

Az 1944-ben született Tursics Sándornak tizenéves ifjúként még fogalma sem volt arról, hogy létezik kosárlabdasport, így például arról sem tudott, hogy a magyar férfiválogatott 1955-ben Európa-bajnok lett a Népstadionban. Újpesten nőtt fel, és elmondása szerint akkor a futballon kívül nem igazán ismert más sportot. Mígnem 17 évesen a gimnáziumi testnevelő tanára, Verbényi József adott először kosárlabdát a kezébe. Ezután hosszú évekig hobbiszinten játszott az NB II-ben, majd 26 esztendősen a Tungsram SC-vel felkerült az élvonalba, ahol három éven át irányítóként játszott. Nem sokkal később abbahagyta az élsportot. Akkoriban az ikonikus szakember, Ránky Mátyás volt a mestere, akinek az edzői munkája mély nyomott hagyott Tursicsban.

A véletlen folyamán huszonhat évesen olyan helyzetbe kerültem a Tungsramnál, hogy az eredeti diplomámat a fiókba téve, 1970-ben belevágtam – kicsit az önsanyargatás céljából is – az első osztályú kalandba Ránky Mátyással. Az ő hatására aztán jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára is, és elvégeztem a szakedzőit, méghozzá azzal a szándékkal, hogy majd egyszer én szeretnék lenni a legjobb edző Magyarországon. Minden lépcsőfokot elterveztem magamban, és igazi eminensként, minden lehetséges tudást magamba szívva céltudatosan próbáltam haladni efelé. Az egyetem elvégzése után belevetettem magam a mélyvízbe, és az élvonalban kezdtem el dolgozni, hol a férfi, hol a női NB I-ben. Egy kis idő után a Tungsramban magamra vállaltam azt a szerepet, hogy én leszek kvázi a megoldóember. Amikor valamelyik szakágban, valamelyik területen gond adódott, mindig engem bíztak meg azzal, hogy tegyek rendet, és építsem fel újra a csapatot.

Immár öt esztendeje, 2020 óta több helyen is államilag kiemelt akadémiák működnek az országban, méghozzá a Csatánál jóval jobb anyagi lehetőségekből gazdálkodva. Azonban a 13. kerületiek továbbra is őrzik vezető szerepüket a hazai utánpótlásban: idén például eddig az U16-os és az U12-es korosztályban is aranyérmet szereztek, és nagy eséllyel az U14-esek között is ők fogják megnyerni a bajnokságot.

A kilencvenes évek közepén a Tungsram megszűnése után találtuk meg a mostani bázisunkat, a Csata utcát, ahol harminc éve ugyanolyan szisztémában neveljük a gyerekeket, mint előtte még a Tungsramban is tettük. Nálunk az az elv, hogy a szakemberek nem kizárólag egy-egy korosztályra specializálódnak, hanem a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenkivel foglalkoznia kell az edzőknek. Fontos, hogy a teljes spektrumra legyen rálátásuk, és lássák, melyik életszakaszban pontosan mire is van szüksége a lányoknak.

Ennek pedig még most is ez az eredménye, hogy nem tudnak megelőzni bennünket. Minden másik műhelytől különböző, abszolúte egyedi a mi metódusunk. Elég, ha csak az oktatás sebességét, minőségét és szakmaiságát tekintjük. Rám az a jellemző, hogy amit „hivatalból” elképzelnek, és követendőnek tartanak, én azt tagadom, és teljesen másfajta elgondolás mentén közelítek a neveléshez, a problémák megoldásához. Ha kitekintek, sajnos azt látom, a hazai kosárlabda-kultúra az elmúlt évtizedek során elképesztő mélységekbe került.

Nekünk egyetlen célunk van: a jövőben is a kijelölt úton haladni.”

A mester 2010-ben kiadta „Az én kosárlabdám, avagy fordítva ülök a lovon” című kétrészes könyvét, amelyben a hosszú évtizedek során felhalmozott tapasztalatait igyekszik átadni a sportág szereplőinek. A kötetet talán még napjainkban is sokaknak érdemes lenne kézbe venniük…

(Kiemelt kép forrása: M4 Sport/Jövünk! magazin)