Dávid, a Góliát – Csurka Gergely publicisztikája

2021. május Lupa-tó, az Európa-bajnokság nyílt vízi váltója előtt gyülekeznek a csapatok a pontonon. Egyszer csak az olaszok géniusza, Greg Paltrinieri odafordul Rasovszky Kristófhoz.

– Nálatok ki a negyedik?
– Itt van.
– Hol?
– Lejjebb nézd.

Paltrinieri elmosolyodik.
– Ő?
– Nézel még nagyokat, azt garantálom.

Egy óra múlva nemcsak az olasz, de mindenki más is nézett nagyokat, miután az akkor 17 éves és tagadhatatlanul lepkesúlyú Betlehem Dáviddal a soraiban a magyar váltó – akkor még általános meglepetésre – bejött bronzérmesnek.

És most róla kell írni, Dávidról, mert mifelénk a bronzérmesek, még az olimpiai bronzérmesek is – pláne, ha a dobogón mellette áll a sportág góliátja, arannyal a nyakában – nem kapnak akkora figyelmet. Holott Dávid története egyszerre inspiráló, magával ragadó, lélekemelő és szívszorító. És ezt tényleg el kell mesélni, mert a nagyvilág azt figyelte, amint összeölelkeznek Kristóffal ott a vízben; meg azt, ahogy az ő generációjára, de rá különösen jellemző gátlástalansággal lökte a sódert a médiának, és vigyorgott a dobogón, lebegve a boldogságban.

Ez már a Pont Alexandre-III innenső végén volt – a vízből a túloldalon jött ki, majd öltözött fel, és indult át a hídon nyilatkozni és az eredményhirdetéshez, és ezt nem mutatták sehol, csak néhányan láttuk.

Láttuk Dávidot, amint a kerítésnél találkozik a szüleivel. Aztán a mindenesükkel, Kurucz Attilával. És láttuk, ahogy rázza a zokogás. 

És csak nagyon kevesen voltunk, akik valamelyest sejtettük, mi zubog végig ennek a húszéves srácnak abban a hatalmas lelkében.

De akkor tekerjük vissza a filmet 2021 májusáig, ama bizonyos budapesti Eb-ig.

Ekkor már elmondhatta magáról, hogy nem egészen fél éve edz Veszprémben Rasovszky Kristóf társaként. És már akkor, zsenge korához képest, vagy éppen azért, olyan szövegeket nyomott a kamerák előtt, hogy a médiamunkások többsége dőlt a röhögéstől. Az ilyet szeretjük, új arc, jó arc, és még úszni is tud. Dávid szülei közben a nyilatkozatokat elküldték annak a pszichológusnak, aki a megelőző évben foglalkozott vele. A szakember nem győzött csodálkozni: a szakmájában fantasztikus gyógyulásnak mondanák, ám inkább volt ez metamorfózis.

Eddig még soha, sehol sem beszéltek erről, mert… Mifelénk ezt nem szokás felvállalni. Pláne nem egy fiúnak.

Holott amin Dávid keresztülment egy évvel az Eb-bronz előtt, az egy átlagembert évekre, ha nem örökre zökkentette volna ki a normál kerékvágásból.

A Zalában felcseperedett ifjú 2020 tavaszán épp egy elsőrangúan sikerült edzőtáborból tért haza, nagy tervekkel, hiszen fejlődése töretlennek hatott, 2018-ban például már junior-vb-bronzérmes volt 5 kilométeren, egy évre rá a váltóval korosztályos Európa-bajnok. Csakhogy idővel elkezdett panaszkodni, hogy valami nem jó. Rohamosan romlott az állapota, enni sem tudott… Idővel a szakemberek pszichés problémákat emlegettek, kapott antidepresszánst, ám a beszedése után olyan pánikrohamok terítették le, hogy egy este az édesapja már-már azt hitte, a fia a kezei között hal meg.

Hamarosan egy klinikán feküdt. Felkelni már nem bírt – a szó összes létező értelmében. A súlya ötvenegy kilónál tartott, az úszókarrierje véget érni látszott azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna.

Egy kicsit állítsuk meg újra a filmet. Nézzünk rá most Dávidra. Továbbra sem egy Toldi Miklós, de immár nem lehet nem észrevenni, elvégre szépen megerősödött az évek során. Így nyom ma 64 kilót, kipattintva, ereje teljében.

2020 nyarán 51 volt. Ötvenegy.

Valahogy sikerült talpra állítani. Úszóedzések sehol, csak utazások Zalából Pestre. Hetente többször, hogy a pszichés terápiával visszahozzák – valameddig… Hogy legalább élhető élete legyen. Csakhogy ott belül, nagyon mélyen az álmokat, a vágyakat, hogy belőle egyszer igenis nagy bajnok lesz, sosem tudta teljesen betemetni a legvadabb rosszullét, a legkínzóbb fájdalom sem. Mert nincs annyi sötétség, ami a leghaloványabban pislákoló gyertya fényét ki tudná oltani.

Ahogy a terápia építette vissza a lelkét, úgy vált egyre szilárdabbá az elhatározás: ő igenis visszatér. Csak éppen nem otthon, hanem Veszprémben. Rasovszky Kristóf mellett. Amikor Szokolai László meghallotta a telefonban, hogy a kis Betlehem odajönne, kissé meglepődött. A tréner mégsem mondott nemet.

És hogy milyen iszonyú lelki- és testi erő lakozik a kisgyerekben – akkor még Rasó is csak így hívta –, azt 2021 májusában láttuk: fél év pokol után, öt hónapnyi edzéssel már Eb-bronzéremmel a nyakában vigyoroghatott a dobogón.

2022-től komolyabban elkezdte járni a nyílt vízi viadalokat a többiekkel. Európa-kupák, világkupák, budapesti vb, római Eb. Hol ilyen, hol olyan eredménnyel. Inkább olyannal. Még kereste a helyét, gyűjtötte a tapasztalatot. Tizenévesen már nem akadt ellenfele, utolsó éves juniorként a korosztályos világbajnokságok történetében ember nem vert annyit a mezőnyre 10 kilométeren, mint ő: négy és fél percet.

A felnőttek között viszont… Az igazán fontos állomásokon nem tudott akkorát homorítani, mint szeretett volna. Holott látszott: ég a vágytól, hogy Rasó nyomába érjen. Vagy legalábbis mellé. Álljanak együtt a dobogón végre. Időnként túlzásokba esett, ilyenkor Kristóf zsémbelt egy kicsit: ne vele emberkedjen és húzza ki a vizet a tempója alól, hanem a többiekkel harcoljon.

Dávidban persze végtelen a respekt, csak azt viselte nehezen, hogy miközben az óriás csapattárs képes hozni a legjobbját a kritikus pillanatokban, ő, aki ugyanúgy vagy jobban is ment edzésen, többnyire nem. Mert ő, ellentétben Kristóffal, túlzottan befeszült a téttől, meg aztán a 170 centit könnyebben darálják le, mint a 190-es cápát. Amikor a dohai vb-n kvótát szerzett, ám a cél előtt tíz méterrel, éremre esélyes pozícióban átúsztak a lábán és végül beért hatodiknak, már majdnem robbant. Miközben Rasovszky világbajnok lett… Hogy mindig vele történik valami. Váltóban rendre érmesek, bár az arany ott sem jön össze soha… Ilyenkorra persze már mindig nevetett, a szövege általában kiütötte az öltözősátrak tetejét – mégis tudtuk, kellene valami áttörés. Hogy ne arról beszéljen: a 4–6. helyet már bárhol hozza, jó lenne végre egy érem is. Avagy nagyon nem szabadna ezt a sok dobogóról épphogy lemaradást magával vonszolnia.

Mígnem eljött 2024 júniusa, a belgrádi Európa-bajnokság. Tíz kilométeren valahára meglett a bronz, másnap megnyerte az ötöt, utána pedig jött az első hely a váltóban. Néztük az arcát. Rajta a ragyogást. (Pláne, hogy élete szerelmével, Fábián Bettivel szerzik a váltóérmeket immár évek óta.)

A gátak lebontódtak – irány Párizs.

Ám a sors még egyszer, utoljára megpróbálta keményen. Ahogy 2020-ban nagyban, most kicsiben, de oldalba kapta. Hetekkel a rajt előtt beszedett egy gyomorfertőzést. Napok alatt veszített másfél kilót a súlyából – megint csak: ez nála duplán rettenetes. Az is, hogy nem volt hajlandó leállni az edzésekkel. Mert itt az olimpia, úgyhogy nem, azt nem teheti meg… Hétvégén azonban egész testében remegett, alig állt a lábán… Édesapja jobb híján azonnal Merkely Bélát hívta, néhány óra múlva a SOTE rektora személyesen kötötte be Dávidnak az infúziót. Ami kéznél volt, „belepakolták”.
Mire Párizsba ért, visszapattant. Amit ezerötszázon művelt, az valódi csoda, különösen a döntőben, ahol a világ legjobbjai között a nyolcas pályán lett negyedik. Csakhogy újfent dúlt-fúlt. Dohában is negyedik lett 1500-on, itt is. Nem volt reális esélye az éremre, mégis napokig játszott a gondolattal, ha nem kapja úgy a hullámot… És hát az olimpiai érem itt volt, a legvégén 1.3 másodpercre… A tíz kilométer pedig a Szajna sodrásában… Ki garantálja, hogy ott meglesz…

Aztán… Végig az élmezőnyben halad, a Dunában begyakorolt „áramlatkezelő” technikákkal tökéletesen urai a helyzetnek Kristóffal – az utolsó kritikus fordulónál a battai fékezős-megindulós kanyarvételnek hála megelőzi a 2021-ben még rajta mosolygó Paltrinierit is, így negyedikként fordul rá az utolsó egyenesre. Utóbb egyértelmű: csak így volt esélye a dobogóra. Rasovszky elöl, mögötte a német Klemet, aztán az olaszok mindenre képes Európa-bajnoka, Acerenza – és Dávid. Előzni felfelé, a fal mentén képtelenség. Egyet talán, kettőt-hármat – kizárt.
Mégis próbáljon rámenni az aranyra? Ha nem sikerül a manőver, akkor esetleg Rasó nyakára viszi az olaszt és a németet, lesz egy kavalkád, és mi van, ha megint harmadik-negyediknek jönnek ki belőle, mint két éve, innen nem messze, egy párizsi csatornában a világkupán? Tucatnyi versenyen fordult elő ehhez hasonló helyzet, amikor nem döntöttek jól. És nem lettek együtt érmesek.

Dávid azonban már nem az a hebrencs srác, aki a világot akarja mindenáron. Néhány tempó alatt felméri, itt most a bronzra kell rámenni, ezzel közvetve Rasónak segíteni – aki a fiatal némettel úgyis elbánik. Neki pedig úgy kell lebontania Acerenzát, ahogy nem egy és nem két olasz csinálta velük a múltban.

A 2021 januárja óta végzett összes közös edzés és az évek során végigjárt megannyi verseny így összegződött a tökéletes végjátékban: két párbaj, két magyar győzelem – és négy év próbálkozás után először, épp az olimpián két érem.

Hogy Kristóf felrakja a koronát pályafutására – ennek így kellett lennie.

Hogy Dávid húszévesen olimpiai dobogóra lépjen – ennek is.

Immár látjuk, az idáig vezető út pokolibb akadályokkal volt telerakva, mint oly sok más boldog ötkarikás érmesnek. Hősünk legyőzte valamennyit – és leginkább: önmagát. Akik ezt elérik, azoknak jár a legnagyobb taps. Ha az út itt nem a dobogó tetejére vezetett is, legalábbis vizuálisan, hiszen ő a harmadik fokán mosolygott. Mégis, a történtek fényében igenis úgy festett: ott áll ő, Betlehem Dávid, a világ tetején.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!