Közepes év vár Berlinre
„Jókor hív, épp most beszéltem egy berlini újságíróval, ő mondta, hogy a tizenharmadik élvonalbeli idényemet kezdem – mondja Dárdai Pál. – Nekem utána kellett volna számolgatnom… Ami biztos: ez a rajt más lesz, mint amilyen az első volt.”
Már csak azért is, mert a magyar válogatott játékost több mint tízesztendőnyi németországi munkássága méltóvá teszi arra, hogy a Bundesliga kiemelkedő eseménynek számító rajtja előtt a német lapok, rádiók és televíziók kíváncsiak legyenek a véleményére. Dárdai Pál 1997 januárjában lett az akkor még a második ligából való feljutásért küzdő Hertha BSC játékosa, 1999 őszén pedig már – micsoda fordulat! – a Chelsea, a Milan és a Barcelona elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésre készült. Azóta 269 bajnoki mérkőzésen szerepelt, egy bronzérem, három negyedik hely, milliónyi emlék, számtalan barát, rengeteg elismerés, gratuláció van a tarsolyában. De, mint a rajtnál mindenki, ő is előre tekint – és visszafogott.
„Legutóbb nagyon összeálltunk, minden klappolt – fogalmaz. – De az már a múlt. Időközben a védelemből elment Josip Simunic, aki majdnem az év játékosa lett, elöl pedig a Liverpooltól kölcsönkapott Andrij Voronin és Marko Pantelics hiányzik majd. Ők ketten egyedül is képesek voltak eldönteni mérkőzéseket… Kifejezetten befejező csatárunk most egy van, a lengyel Arthur Wichniarek, ami nem túlságosan megnyugtató. Mert lehetsz jó erőben, lehet jó a stratégia, megtaníthatatlan, mi a teendő az ellenfél kapujának előterében. Ott kreativitás, váratlan ötlet, meglepő húzás kell, mert védekezni mindenki tud.”
Dárdai szerint a hét végi münsteri kupameccs (a Hertha hosszabbításra kényszerült a negyedik ligás ellenfél otthonában, de: „…nyertünk, nem? Ez a lényeg!”) alaposan megijesztette a csapatért aggódókat. Mi lesz Münchenben, Dortmundban, Gelsenkirchenben, ha már a münsteri túra is gondot okozott?
„Ha nem lesz jelentős sérüléshullám, legjobb esetben az ötödik helyre érhetünk be – hümmög a 33 éves középpályás. – De bevallom, nem leszek igazán meglepve ha a nyolcadik-tizedik helyen végzünk.”
Saját céljairól szólva, Dárdai tudja, hogy a múltból, a statisztikákból nem lehet megélni, de mert mindenki Michael Sziedat rekordjáról beszél (280 bajnoki Hertha-dresszben), ő is várja a tizenegyedik meccsét, amikor beéri a város legendás alakját – és persze a következőt is, amikor lehagyja, és a berlini klub ikonjává emelkedik.
Már ha nem az most is, tesszük hozzá mi.
S hogy milyen bajnokságra számít?
„Nehéz leírni az itteni futballkultúrát, benne kell élni, hogy kiderüljön a lényeg – mondja nagy hévvel. – A futball a szórakoztatóipar fontos része, a televízió még a harmadosztályú meccsekről is olyan összefoglalót ad, hogy tátott szájjal néztük. Ha valaki jegyet vesz, és kimegy a stadionba, gyakorlatilag minden érte történik. Ötméterenként ehet, amit akar, ihat, ami csak jólesik neki, akár sört is. Mindenféle akciókkal lesik a kedvét, színes magazinokat lapozgathat a kezdésig, minden pillanatban ki akarják szolgálni. Mindenki jól érzi magát, ez a titok. Ilyen körülmények Angliában, Spanyolországban sincsenek. Münsterben húszezer ember örjöngött a meccsünkön – negyedik ligás a csapatuk. Negyedik… Ez nálunk a megye egy… Melyik otthoni megyei csapat képes ennyi nézőt fogadni, ötven büfével és húsz ajándékbolttal kiszolgálni? És persze a gyep is kifogástalan…”
Felvetésünkre, mely szerint a Bundesliga sorsolását böngészve nem tudjuk eldönteni, az ősszel melyik lesz számára a legfontosabb összecsapás, nevetve vágja rá: „Ó, ez igazán egyszerű. A két szeptemberi világbajnoki selejtező.”
