Meccs az unióban

Mérkőzést rendeztek az Európai Unióban: a nyár rangadója volt a német élcsapat, a Hertha BSC látogatása az Üllői úton. Lehetett volna ez a mérkőzés nagyszerű ünnep, hiszen tekintélyes ellenfelet fogadott az NB I-be visszakerülő zöld-fehér csapat; jó idő, minden feltétel adva ahhoz, hogy remek futballélményben legyen részünk. Persze nem az lett… Aligha kétséges, azok a németek – legyenek bár újságírók vagy szurkolók –, akik ott voltak az Albert-stadionban, alighanem kényszeredetten vagy gúnyosan nevetnek, ha azt hallják: Magyarország is az unióhoz tartozik… Leszerepeltünk a nemzetközi közvélemény előtt, nem először, és félő, nem is utoljára. Alig kezdődött el a mérkőzés, amikor szurkolók egy csoportja átrohant a vendégszektorba, majd a lépcsőn sprintelve keresték az alkalmat az összecsapásra. Szurkolók – írtuk megszokásból, bár aki látta a többségében kopasz, kigyúrt, agyontetovált, félmeztelen férfiakat háttal a futballpályának, joggal kérdezik: ezek lennének nálunk a futballdrukkerek? Nem inkább azok, akik csendben, szégyenkezve ültek a túloldalon és akik hangos tapssal üdvözölték Dárdai Pált? Hogy mi okozta a balhét, nehezen eldönthető. Jegy nélkül a bejárathoz tódulókról lehet hallani éppúgy, mint arról, hogy az Üllői úti stadion biztonságát garantáló cégek közötti konfliktusról, afféle bandaháborúról van szó. Ismét jó szándékú kezdeményezésnek voltunk szemtanúi, amely után a rendező joggal kérdi önmagától: rendezvényt, ezeknek? A kék-fehér Hertha-mezes öregúr rémülten nézett a tőle másfél szektorra elhelyezkedő magyarra, aki jobb karját meredeken előrelendítve, „sieg heilezve” hívta fel magára a figyelmet… Mi folyik itt? És meddig még? Égeti az arcunkat a felismerés: néha nincs helyünk Európában.