A győzelem tudománya

Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, ahogy a fotós kolléga állva maradt.

A budai irodában majd két órán át szinte megbabonázva, szinte vigyázzban hallgatta a beszélgetést (időnként oda-odapislogtunk felé: ülj már le!), a profi liga első ügyvezetője, az Újpest FC korábbi tulajdonosa, a Sport­Unio vállalatcsoport igazgatója, az egyetemi oktató Muszbek Mihály gazdasági és marketing­elemzését arról, miért is beteg még mindig a magyar foci – és bizony nagy kár, hogy nem ült le a budai iroda foteljébe néhány melldöngető, nagy dumás focivezér is, hogy hallja, merre halad futballunk szekere.

„Olvastam az utánpótlás-versenyrendszerrel kapcsolatos írásokat a Nemzeti Sportban, és nem értettem egyet velük – vágott kritikája közepébe Muszbek Mihály. – A cikkírók és a megszólaló, utánpótlás-neveléssel foglalkozó szakemberek amondóak voltak, hogy az új, a győzelmek értékét előtérbe helyező korosztályos bajnoki kiírás rossz irányba vezet, merthogy a labdarúgókat még ifistakorban is képezni, és nem versenyeztetni kell. Szerintem ez súlyos tévedés! A képzés nem lehet öncélú, nem állhat meg a sportszakmai ismeretek elsajátításánál, hanem győzni tudó versenyzőket kell nevelni. Dekázni, fejelni, pontosan rúgni sokan tudnak, a győzni tudást átplántálni és azt »eladni« szinte senki sem. A hazai utánpótlás tehát szinte mindent tud a fociszakmából, de semmit sem tud a foci­gazdaságból, arról, hogyan kell a tudást eladni a stadionban a nézőnek vagy a televízió előtt ülő szurkolónak. Márpedig a szórakoztatás a mai labdarúgás igazi kihívása. Ezért tizennégy esztendős kor után már csakis az élsportolói ambíciókat érdemes fejleszteni, a győzelem tudományára kell megtanítani a srácokat. Sajnos Magyarországon továbbra is alapvető probléma az, hogy kevés gyerek születik. A labdarúgás így csupán ötven-hatvanezer fiúgyerekből választhat s nevelhet fel tehetségeket, akiknek a közönséget később üzleti alapon kellene szórakoztatniuk, mondjuk úgy, mint a Manchester Unitedtől most elszerződött Cristiano Ronaldo. Ő biztosan behozza majd a Real Madrid által ráfordított pénzt, az elképesztő kilencvennégymillió eurós vételárat, valamint megszolgálja horribilis fizetését is, mert mesteri játék- és küzdeni tudása, a közönség profi kiszolgálása, érdekes személyisége garantálja a tervezett másfél millió mez eladását. Na, idáig kellene eljutni, de ez nem megy a régi módi szerint…”

A mennyiség még nem egyenlő a minőséggel

Az asztal mellett ülve persze könnyű „céronaldózni”, az igazán obligát kérdés azonban az, hogy manapság a magyar pályákon hol tűnhet fel az az egy Nyilasi Tibor-szerű kissrác, aki az elkövetkezendő negyed évszázad során elkápráztatja a nagyérdeműt.

„Magyarországon manapság a gyerekek öt–nyolc százaléka potenciális játékosjelölt, az optimális az lenne, ha a fiúk tíz százaléka kezdene el futballozni. Nyilasi Tiboréknak elég volt a grundról tizenkét évesen bekerülni az Úttörőstadion SE-hez, míg ma az utánpótlás elsorvadása miatt a sportágat csak az mentheti meg, ha már az óvodáskorú gyerekeket is a labdarúgás felé terelik, mert a többi sportág – a klasszikusnak mondott sportágválasztó időre – elhappolja a jó mozgású, játszani, küzdeni tudó, ügyes gyerekeket, akik pedig a játékért, és nem az edzésekért szeretik a focit. Ha ez fordítva van, akkor az a mai magyar edzők rossz filozófiája, és ezért lesz a gyerekből, játékosból edzéskirály, vagy sikerélmény híján otthagyja a sportágat. Szerintem az az ideális, ha tizennégy esztendős korig – ahogyan azt mondjuk Belgiumban és Franciaországban is teszik – a profi klubok nem is foglalkoznak az ifjú játékosokkal, hanem amikor annak eljön az ideje, a draftrendszerben vagy a korosztályos objektív rangsor szerint kiválasztják a legtehetségesebbeket. Az nem jó, ha a korosztály huszonöt legjobb játékosa egy klubban játszik, mert nem tanulnak meg küzdeni, vesztesnek tűnő helyzetből győzni, hiszen nincs ellenfelük…”

Kétmillió tévénéző kell az élvezhető, jó focihoz

No, itt kell egy lélegzetvételnyi szünet, hiszen néhány mondat után máris messzire jutottunk az ügyben, hogy a magyar fociban az ifikor küszöbétől vajon képezni vagy versenyeztetni kell-e a labdarúgókat. A futballban csak egyvalami számít, mégpedig az, hogy a szurkoló egy-egy jó játékos, illetve izgalmasnak ígérkező meccs kedvéért kimegy-e a stadionba vagy sem. A régi példa ma is aktuális: a hetvenes-nyolcvanas években, amikor még zsúfoltak voltak a lelátók az NB I-es meccseken, a Fradi-szurkolót érdekelte Törőcsik András tánca Újpesten, a lilák rajongóit pedig az, hogyan bolondítja az ellenfeleket Ebedli Zoltán az Üllői úton. Jegyet vettek, fizettek, tízezrével szurkoltak.

Úgyhogy mi kitartanánk amellett, a versenyeztetés csak azután következzen, miután becsülettel megtanították a gyerekeket futballozni. Feszítően fontos kérdés azonban, hogy a jelenlegi trend, a valós problémákat elfedő hangoskodás, az egyszemélyi klubtulajdonlás – az, hogy valaki állítólag hobbiból egy feneketlen kútba önti a pénzét – mellett lehet-e egyáltalán esély arra, hogy belátható időn belül valóban üzleti alapon működjön a magyar futball…

„Igazán jó futballista rengeteg mérkőzésen válik valakiből, nem pedig tudományoskodó edzéseken. Elkeserítő, hogy a magyar labdarúgás üzenete nem üzleti alapú. Kétezer-négyben az NB I-es mérkőzések átlagos nézőszáma ötezer körül volt, ma ugyanez az adat ezerhatszáz. Hallani, hogy a televízió elé még mindig a magyar bajnokik ültetik le a legtöbb embert, ám ha a dicsekvés mögé nézünk, akkor megtudhatjuk, hogy így is csak százötvenezer, háromszázezer ember kapcsol az NB I-es bajnokikra, míg a válogatott meccseit hétszázezren, egymillióan nézik meg. No mármost, ha üzleti alapú futballról beszélünk, akkor a hirdetőknek úgy éri meg reklámozni a közvetített mérkőzés idősávjában, ha egy néző elérése nekik nem kerül többe egy forintnál. Ezzel szemben a magyar futball esetében jelenleg a reklámozó kontra néző kontaktus tíz, illetve ötven forintba kerül. Ha a nézettség apropóján a leginkább rajongott műsornak mondott Győzike-show-t vesszük alapul – azaz a reklámidő hárommillió forint per perc –, akkor megkapjuk végeredményként, hogy több mint kétmillió nézőt kellene leültetni a készülékek elé azért, hogy a labdarúgásról mint üzletről beszélhessünk. Nézhető, eladható, szórakoztató futballról akkor van szó, ha a lakosság húsz százaléka nézi odahaza a meccset, a lelátókon pedig mérkőzésenként átlagban legalább hatezer néző van. Tízmilliós lélekszámú országban pedig akkor lehet szó profi futballról, ha egy szezonban eladnak csaknem kétmillió jegyet, és fordulónként két mérkőzés közvetítését figyelembe véve hárommillió ember ül le mérkőzést nézni és reklámot zabálni. Az alacsony érdeklődés miatt az NB I összes csapatának együttes marketingértéke ma nem éri el a háromszázmillió forintot. Éppen ezért meghökkenve hallom, olvasom, milyen összegek röpködnek, s nem értem, hogy a televíziós közvetítésekre jelentkezők hét-nyolcszázmilliós ajánlatára ugyan milyen fedezetet adhat a gyenge nézettségű, valójában majd minden szegmensében eladhatatlan futball, és azok, akik tárgyalnak, vajon milyen garanciákat kérnek arra, hogy három év alatt közel kétmilliárd forint valóban a kasszába kerüljön.”

Nem a szándékkal, hanem a hozzáértéssel van baj

Mindez végszónak is jó, azonban csak kikívánkozik a tollhegyből: talán nem is annyira a szándékkal, hanem a hozzáértéssel van a legnagyobb baj a magyar futballban – minden szinten. Mert annyira nem változhatott meg a világ, hogy ma már csak ügyetlenkéket szülnek a magyar anyák, istenáldotta tehetségűt pedig nem.

Muszbek Mihálynak amúgy igaza van: már óvodáskorban a futball felé kellene irányítani a gyerekeket, majd pedig nevelni, hozzáértő módon képezni és versenyeztetni a srácokat, hogy olyan profik legyenek, akiknek a produkciójáért szívesen fizet néző, üzletember, reklámozó.

Azonban immár másfél évtizede óta az a legfeszítőbb gondja a magyar futballnak, hogy amikor az ember minőségi, izgalmas, mi több, megvitatásra alkalmas futballért veszi nyakába a várost, akkor a fotóssal együtt végül nem a stadionban, hanem egy budai irodában köt ki…