Ma már egyemberes a magyar labdarúgás

Szemrebbenés nélkül letagadhatna tíz évet, senki sem mondaná meg róla, hogy a harminchetediket is betöltötte már. Zselézett rövid haj, szoláriumbarna bőr, koptatott farmer, viseltes pulóver: Gilles De Bilde az elegancia mellett a sportos megjelenést is előnyben részesíti. A huszonötszörös belga válogatott támadó az idei Nike Premier-kupa európai selejtezősorozat maastrichti megnyitójának házigazdája volt. Mielőtt színpadra szólították volna, mellettünk ücsörögve igyekezett gyűrött papírjáról bebiflázni a szövegét, ám szóra bírtuk lázas „felkészülése” közben. Kiderült, rengeteg közös emlékünk van a kilencvenes évekből, csakhogy ami a korábbi csatár számára pusztán keserű pirula, az nekünk, magyaroknak hab volt egy jókora zöld-fehér tortán.

Tudja, létezik egy magyar csapat, amelyik…

Ne is folytassa: a Ferencváros – nevetett Gilles De Bilde. – Pedig olyan régen történt.

Egészen pontosan 1995-ben.

Jól emlékszem a kupapárharcra. Akkori csapatom, az Anderlecht a magyar bajnokkal került össze a Bajnokok Ligája selejtezőjében. Semmit sem tudtunk ellenfelünkről. Úgy voltunk vele, felesleges időpocsékolás lenne a zöld-fehérek feltérképezése, elvégre mégiscsak mi vagyunk a csoportkörbe jutás esélyesei. Anynyira magabiztosak voltunk, hogy szinte törvényszerűen buktunk el;

jókora pofont kaptunk mindkét meccsen. Az elsőn, Brüsszelben mezőnyfölényben futballoztunk, mégis nulla eggyel és új edzővel vártuk a visszavágót.

Gólt is szerzett az Üllői úton, igaz, csak faragni tudott az összesítésben kétgólosra duzzadó hátrányból.

Egész pályafutásom során nem fütyültek ki annyira, mint akkor. Micsoda pokoli hangulat volt! Most is magam előtt látom, hogy még a kapu mögötti kerítésen is csüngtek a hazai fanatikusok. Éreztük, ilyen körülmények között egyszerűen nem juthatunk tovább. Komolyabban kellett volna vennünk a magyarokat, tisztességesen felkészülni belőlük. Ehelyett talán egyetlen játékost ismertünk a keretből, aki később Németországba szerződött. Krisztián…

Lisztes Krisztián, és köszöni, jól érzi magát Rostockban. Ugye tisztában van azzal, hogy – ha közvetve is – részese lehetett a magyar klubfutball utolsó jelentős nemzetközi sikerének?

Meglep, hogy ezt mondja, bár mindent megmagyaráz, hogy a Ferencváros továbbjutását valamiféle földöntúli csodaként élték meg. A magyar csapatokat már akkor sem vették igazán komolyan az európai elitbe tartozók, noha elismerem, voltak meglepő eredményeik is. De ezeket inkább a szerencsének, mintsem a tudásuknak köszönhetik, és megmutatkozott, hogy ebből hosszú távon nem lehet megélni.

Mit tud még a mai magyar labdarúgásról?

A magyar futballt számomra kizárólag Juhász Roland jelenti.

Remélem, nem sértem meg ezzel a többi belga légióst, de őket nemigen ismerem, az Anderlecht védőjét viszont annál inkább.

Sokszor besegítek korábbi munkaadómnak, és így kapcsolatban vagyok a keret tagjaival is. Roland óriási erőssége a csapatnak, és tudom, még odahaza vezényelték a csatársorból hátra. Jót tettek vele, hiszen egy támadó fejével képes gondolkodni, remekül olvassa a játékot. Nem bánnám, ha velünk maradna pályafutása végéig, de még fiatal, és a futballélet olyan, hogy a kimagaslóan teljesítő labdarúgókat előbb-utóbb megkörnyékezi, majd meg is kaparintja egy élcsapat. Sajnos az Anderlecht nincs egy súlycsoportban az ilyen klubokkal, nem tudja, és nem is akarja velük felvenni a versenyt az alkudozásban. Legfeljebb csak emelheti a tétet.

Amikor felhagyott a labdarúgással, rövid időre kivonta magát a reflektorfényből. Mi történt?

Semmi. Kivettem egy év szabadságot. Vettem egy házat Spanyolországban, és odaköltöztem a szeretteimmel. Élveztem az életet. Aztán rájöttem, valamit mégiscsak kezdenem kellene magammal, így aztán szakkommentátor lettem egy belga televíziós csatornánál.

Később pedig a tánctudását tette próbára a „Megatánc” belga változatában. Ennyire hiányzott a reflektorfény?

Voltam már modell és műsorvezető, szívesen teszek eleget olyan meghívásoknak is, mint a mostani. Rendezvényekre, tornákra járok, minden lehetőséget megragadok, hogy népszerűsítsem a sportágat. Hívtak egy csatornához, hogy szerepeljek a táncos show-műsorukban, én pedig rövid gondolkodás után vállaltam. Miért is ne? Nem gondolom, hogy szégyenkeznem kellene emiatt. Hiába, a hírnévnek ára van – és nem árt, ha akad, aki meg is fizeti.