Valódi példakép

Ha azt mondom, Roland Garros? Ha azt mondom, Roland Garros?

Azt mondom: a világ egyik leghangulatosabb tornája. Ha lehetne, most is odamennék, egyenesen a centerpályára, és hihetetlen örömet szerezne, ha ott edzhetnék mondjuk Federerrel, Nadallal, vagy akár a férjemmel is. Amikor kilencvenkilencben ott jártunk, sikerült. Mary Pierce, akivel azóta is jóban vagyok, még játszott, és behívott minket a centerre. Jó érzés volt, gyerekes örömmel töltött el, hogy a drukkerek közül még sokan emlékeztek rám, hiányoltak.

A profiknál bátorság kell a barátsághoz

Gondolom, teljesen más volt, mint először, tizenöt évesen. Azt olvastam valahol, akkor azért izgult, mert John McEnroe megnézte a meccsét.

Igen, még abban az évben Luganóban Chris Evert, a példaképem ült a lelátón a mérkőzésem alatt. Fantasztikus érzés volt. Nem elég, hogy láttam ezeket a nagy játékosokat, előbb-utóbb ugyanazokon a pályákon játszottam, mint ők. Remegtem az idegességtől, mintha hirtelen elfelejtettem volna teniszezni, mert tudtam, hogy figyelnek. Az meg már tényleg a csúcs volt, amikor Chris Evert, akinek addig tátott szájjal bámultam minden mozdulatát, megkért, hogy eddzek vele. Édesapám jót nevetett, mert aznap este egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira ideges voltam.

Pedig később ellenfélként kerültek szembe egymással. Emlékszik még, milyen érzés volt?

Érdekes. Pláne, amikor vezettem ellene. Utána kérdezték az újságírók, mi járt a fejemben, én pedig bevallottam: ez lehetetlen, egyszerűen nem verhetem meg a példaképemet… Persze azok csak az első lépések voltak, azután már én is megtanultam, hogy milyen a profi lét, hogy az arcizmom sem rándulhat, ha vernek vagy ha nyerek, mert fontos, hogy keménynek lássanak az ellenfelek.

Lehet barátság a riválisok között?

A mi életünkben nagyon nehéz igazi, mély barátságokat kötni, nem olyan világ ez, hogy bárkivel ki tudd beszélni a problémáidat. Gondoljon csak bele, ha valamelyik lánynak elmondom a gondjaimat, és mondjuk a következő tornán összesorsolnak. És tudom, hogy tudja, padlón vagyok. Ezért sem szabad kiadnia magát az embernek. Mondhatják, magányos világ, s igazuk van – akadnak haverságok, de mély barátságok nem alakulnak ki. Ráadásul a lányok nehezebben is nyílnak meg, mint a fiúk – egy vereség után például ők este nem köszönnek egymásnak, a fiúk viszont leülnek sörözni, és másnap már együtt edzenek.

Mostanra van olyan barátja, akivel elmenne úgy a sivatagba, hogy nála van a vizeskulacs?

A férjem, Visontai Csongor – ő nem csak a társam, a legjobb barátom is.

És a tanítványai? Nekik mit tanít a barátságról?

Mindenekelőtt azt, hogy szeressék egymást, ugyanakkor, ha játszunk, és egyik csapat a másik ellen küzd, azt mondom, próbáljanak meg nyerni. S nem csupán ennyit, hanem még azt is: aki nyer, az nyerjen szépen, aki kikap, az pedig veszítsen szépen. A csalást nem tűröm a pályán, mint ahogyan a csúnya beszédet sem.

Mesélne a Temesvári Andrea Akadémiáról? Egyáltalán hányan tanulnak önnél teniszezni?

Körülbelül százhúsz-százötven gyerek fordul meg itt a Sport Maxban hétfőtől péntekig délutánonként, s ami a legfontosabb, nagyon szeretnek idejárni. Nem sírnak, nem kell győzködni őket, szívesen jönnek, és amikor vége az órának, legtöbbször még maradnának. Számomra az a legfontosabb, hogy megszerettessük a teniszt az apróságokkal, az ügyesebbeket pedig igazoljuk is az Újbuda Torna Clubba.

Azért, gondolom, rengeteg türelemre van szükség.

Igen, de én szeretem a gyerekeket – nekem is van három –, és értek is a nyelvükön. Persze sokszor nem könnyű vezetni egy ilyen akadémiát, de ha az embernek a munkája egyben a hobbija és a szerelme is, akkor nem lehet gond. Mondok egy példát: amikor a harmadik gyermekemmel áldott állapotban voltam, szerdán szültem, de kedden még ott voltam a pályán, és a következő hétfőn is lenéztem. Nem hitték el, hogy ennyire fanatikus vagyok. Nem tagadom, tényleg így van. A mai napig imádok játszani, miután végigteniszezem a hetet a gyerekekkel, a hétvégén gyakran játszom a férjemmel.

Fontosak a példaképek, főleg testközelből

„Vérre” megy a küzdelem?

Hát persze – máshogy nem is lenne értelme.

De nyugtasson meg, hogy általában ön nyer.

A férjem már akkor is elég jól teniszezett, amikor megismertük egymást, azóta pedig még fejlődött is a segítségemmel, úgyhogy amikor nem figyelek oda, bizony megnehezíti a dolgomat. Hozzáteszem, néhány évvel fiatalabb nálam, ráadásul férfi… De jókat játszunk, tényleg.

Szóval őt is tanítja. Jószerével mindenkit. Az előbb az edzés végén odarohant önhöz egy hatéves forma szőke kislány, átölelte a lábát, és azt mondta: Andi néni, köszönöm, hogy tanítasz. Bennem ez úgy csapódott le: kellenek a példaképek. Ön is így látja?

Persze hogy kellenek, s fontos, hogy ne csak a tévében láthassák őket, hogy ne csak azt mondhassák, imádom Nadalt, Federert. Hogy legyen, akitől el lehet lesni a fogásokat. Sok gyerek az elején nem tudja, ki is volt Andi néni, aztán amikor később a szülők elmondják neki, azt gondolhatja: ha Andi néninek sikerült, akkor nekem miért ne menne?

Megtanulta, hogy sohasem szabad feladni

Adni tehát rengeteget ad, de mi a legfontosabb, amit a tenisztől kapott?

Megtanultam, hogy semmit sem adnak ingyen, s hogy soha semmit sem szabad feladni, még az utolsó pillanatban sem. Hogy alázatos legyek, értékeljem, amim van. Én nem születtem bele a jóba, saját erőmből, a szüleim segítségével jutottam el odáig, hogy csak hatan voltak nálam jobbak a világon.

Akadt olyan helyzet, amelyben ez a hihetetlen küzdeni tudás segítette főnixként újjászületni?

Persze. Képzelje el a szituációt, hogy a húszas évei elején a világ legjobbjai közé tartozik, mindenki a tenyerén hordozza, aztán egyszer csak jön egy sérülés, és azt sem tudja, visszatérhet-e valaha a pályára. A barátok hirtelen eltűnnek – egy kezemen meg tudtam számolni, mennyien maradtak –, mégis muszáj túlélni. Igen, én tényleg túlélő vagyok. Fiatalon mindig mindenkinek meg akartam felelni, azért harcoltam, hogy mindenki szeressen, azután beláttam, ez képtelenség, s attól kezdve nyugodtabban éltem az életem. Ez a mentalitás segített a pályán magabiztosnak lenni, és segít abban is, hogy átadjam a tudásomat a gyerekeknek. Hiszek benne, hogy ez a dolgom itt a földön.

Apropó, hit. Ha feltételezzük, hogy van Isten, és valamikor elé áll, mit mond majd neki?

Megköszönöm, hogy születésemkor adott valami pluszt, amely a teniszpályán teljesedhetett ki, és hogy én élni tudtam ezzel az adománnyal. Megköszönöm, hogy segített a nehéz helyzetekben, hogy keménnyé tett, hogy három gyönyörű gyerekem születhetett, és megmondom, mennyire sajnálom, hogy nem nyertem egyéniben Grand Slamet. Az még hiányzott volna, hiányzik…