Tisztes búcsú az elittől

Ha már búcsú, legalább szép legyen.

Kérdés, mit szólnak ehhez a németek, akik a világbajnokság gyaníthatóan legnagyobb égését könyvelhetik el.

Mert ők bizony nem erre számítottak…

A jövő évi vb házigazdájaként ugyan védettséget élveznek, de az ő csapatuknak nem kegyelemkenyéren kellett volna megkapaszkodnia az élvonalban, ennél többre hivatott. Szóval szinte biztos, hogy ha már szégyenszemre így alakult, legalább nem tök utolsóként akarnak hazakullogni Svájcból, a mieinket minden bizonnyal szeretnék megelőzni. Ebben a szellemben kezdenek, s az első percek bizony alaposan próbára teszik a magyar védelmet, no meg a dánok elleni meccsen kisebb sérülést szenvedő Szuper Leventét helyettesítő Hetényi Zoltánt. Az sem a Cortina-csapat mellett szól, hogy Vas János eltiltás miatt nem lehet ott a jégen, a helyén Palkovics Krisztián és Fekete Dániel mellett a fiatal Kóger Dániel próbál ügyeskedni.

Azaz csak próbálna.

Az első percekben azonban sem ő, sem a többi csatár nem jut el a német kapuig, s a nagy nyomás a negyedik percben Moritz Müller szemtelen – ha futballról lenne szó, sarkalásos gólnak számítanák – találatával eredményre vezet.

Itt baj lesz…

Vagy mégsem? A mieink kezdenek magukhoz térni, egyre többször sikerül odakavarodni az ellenfél harmadába, a játékrész hajrájában pedig ennél többre is futja: kettős emberelőnyben Horváth András gondol egy merészet – milyen jól teszi! –, és a kék vonalról kipókhálózza a bal felső sarkot. A csapatot Bernbe is elkísérő szurkolók örülnek, tombolnak, énekelnek, s a kispad mögött álló Pat Cortina is elégedettnek tűnik, egészen a 34. percig.

Akkor viszont elszakad nála a cérna.

Kiabálva (idézni e helyütt nem lenne ildomos), csapkodva veszi tudomásul, hogy Michael Bakos a magyar kapu jobb oldalába bombáz – naná, hogy emberelőnyből.

Ismét futhatunk az eredmény után…

Próbálkoznak a srácok, ez így is van rendjén: Ladányi, Fekete és Kóger előtt is adódik lehetőség, de egyiküknek sem sikerül túljárni Dimitri Patzold eszén. Persze ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismerni, az ellennek sokkal több a helyzete, de hol a védők tisztáznak remekül, hol Hetényi hárít parádésan.

Közben rohan az idő, nagyon rohan…

Már csak percek vannak hátra. A mieink mennek előre, próbálkoznak, de a németek hátsó alakzata tökéletesen áll a lábán. Cortina egyre többet néz fel az órára, várja, lesi a pillanatot, amikor a kapus helyett is mezőnyjátékost küldhet a jégre, de hiába: a németek jól tartják a korongot, márpedig amíg náluk van, erre esély sincs…

Vagyis marad egy utolsó.

Három másodperccel a lefújás előtt buli a német harmadban. A kapitány időt kér, a kezében lévő táblára rajzolva magyaráz, de nincs sok variáció: a buli után hátrapassz és egy lövés – legfeljebb ennyi fér bele.

Felállnak a felek, a játékvezető bedobja a korongot.

Egy másodperc eltelt.

A pakk csigalassúsággal csúszik hátra Ladányi felé, de nem pontosan az ütőjére, ezért lépnie kell.

Újabb másodperc.

Tudja, hogy nincs sok ideje, nem állítgat, azonnal lő, de a vetődő védők egyikéről oldalra pattan a pakk.

Vége – marad a 2–1 a németek javára.

A magyar válogatott számára ez volt a világbajnokság utolsó momentuma, s ki tudja, mikor adatik meg ismét, hogy a világelitben, az A-csoportban játsszon: jövőre divízió–1, s csak remélni lehet, hogy ismét sikerül a bravúr. Mert hat vereség és 16. hely ide vagy oda, igenis bravúr és csoda volt, hogy itt játszott a válogatott.

S ezzel az 1–2-vel még a búcsú is tisztesre sikerült.