Kapus lett a csatárból

Sétálunk kifelé az Illovszky-stadionból. A tömeggel ellentétben mi a Béke út felé megyünk, azaz megkerüljük a pályát és a csarnokot, majd a sorompónál érünk ki az utcára. Komjáti Andrással, a Vasas korábbi játékosával, mai utánpótlásedzőjével baktatunk kifelé, amikor a sorompóhoz érve egy férfi ráköszön. Szívélyesen köszön vissza, néhány percig beszélgetnek. A férfi nagyon ismerős, de nem tudom hova tenni.

– Nem ismerted meg? – néz rám csodálkozva Komjáti András, amikor később rákérdezek. – Szuromi Tóni volt, itt dolgozik portásként.

Tényleg!

A meglepetéstől elakad a szavam: Szuromi Antal a Vasasban, ráadásul portásként…

A gólt követően rengeteg becsmérlő levél jött

Tartok tőle, hogy a fiatalabbak nem értik meghökkenésemet, talán azt sem tudják, kiről is van szó. Szuromi Antal egyszerre volt szerencsés és balszerencsés: nagyszerűen futballozott, nála kevesen értettek jobban a gólszerzéshez, ám olyan korban játszott, amikor a magyar labdarúgásban hemzsegtek a klasszisok. Íme, néhány csatár az akkori kínálatból: Albert Flórián, Bene Ferenc, Farkas János, Tichy Lajos, Varga Zoltán – ebből a mezőnyből roppant nehéz volt bekerülni a válogatottba, Szuromi Antal büszke lehet rá, hogy egyszer azért neki is sikerült.

Pedig nem is akart futballista lenni. Pontosabban imádott játszani, de sokáig nem is gondolt rá, hogy a labdarúgás határozza majd meg az életét. Kitűnően tanult, az élet számos lehetőséget kínált számára, a jogászi, illetve a tanári pályával kacérkodott. A fordulópontot az jelentette, hogy a Vízművekből behívták az ifjúsági válogatottba, és ettől fogva minden figyelme a futballra összpontosult. Hamarosan az élvonalban is bemutatkozott, a Dorog játékosaként.

„Nagyszerű csapatba kerültem, Buzánszky Jenő volt az edzőm – meséli, amikor néhány nappal később az angyalföldi portásfülkében beszélgetünk. – Ma sem értem, miért nem maradt azon a pályán, nagyszerű szakember volt. Ebből a szempontból egyébként roppant szerencsésnek mondhatom magamat, mert egész pályafutásom alatt kiváló edzők keze alatt dolgoztam. Hívott akkor az Újpest is, de apám azt mondta, az játékostemető, Dorogon viszont azonnal kezdő lehettem, és játszhattam. Az első évben negyedikek lettünk, rendszeresen tízezer néző előtt futballozhattunk. A legemlékezetesebb a Ferencváros elleni meccs volt hatvanhárom őszén, az egyidényes bajnokság utolsó fordulójában. A Fradinak az utolsó három körben egyetlen pontot kellett szereznie az aranyéremhez. Az első kettőben kikapott, és mindenki biztosra vette, hogy nálunk döntetlent játszik. Az öregek, Monostori Tivadar és Ilku István tárgyaltak is a fradistákkal, de aztán szóltak, hogy éles a meccs. Hét perccel a vége előtt Novák Dezső fel akart szabadítani, de hátba találta Rákosi Gyulát, a labda elém pattant, és csupán annyi volt a dolgom, hogy három méterről a kapuba gurítsam. Így lett bajnok a Győr, amely nem is számított rá. Rengeteg levelet kaptam a következő napokban, de átadtam őket édesanyámnak, mert mind róla szóltak…”

Tatabányára Gelei József, a válogatott egyik kapusa csalta át, és 1966-ban – idény közben – már szeretett volna Újpestre igazolni. Baróti Lajos csábította, egy hónapig a Megyeri úton is edzett, de az akkori szabályok szerint hosszabb ideig kellett volna várnia a bemutatkozásra. Játszani akart, ezért visszament Tatabányára a bajnokság végéig, aztán mégsem az Újpestet, hanem az MTK-t választotta.

A presszó miatt nem kellett Békéscsaba

„Az MTK olyan ajánlattal keresett meg, amellyel egyetlen másik klub sem vetekedhetett, ezért mentem oda. Öröklakást kaptam, beiratkozhattam a Vendéglátóipari Főiskolára, anyagilag nagyon jól jártam, de utólag mégis azt mondom, lehet, hogy rossz döntés volt. Ne értsen félre, csodálatos éveket töltöttem a Hungária körúton, nagyszerű emberek között telt az életem, de egy Magyar Népköztársasági Kupa-győzelmen kívül más jelentős eredményt nem értünk el. Ha mégis az Újpestet választom, sokszoros bajnok és talán többszörös válogatott is lehettem volna. De hát ez már a múlté, nem lehet rajta változtatni. Nagyon jólesik, hogy az MTK minden évben küld bérletet, és eleinte gyakran el is mentem a meccsekre, de sajnos a régi ismerősök közül már csak Sándor Csikar és Vasas Misi van ott, az emberek zömét még csak nem is ismerem.”

Ahogy eleinte futballista sem igen akart lenni, a vendéglátás sem izgatta különösebben. Aztán amikor a zömmel idősebb labdarúgókból álló Egyetértés játékosa lett, az öltözőben másról sem esett szó, mint a standolásról, vagy hogy hol lehet unikumhoz olcsón hozzájutni – a játékosok túlnyomó része ugyanis gebinesként már érdekelt volt ebben az üzletágban. Később az MTK és az Egyetértés egyesült, Szuromi Antal pedig Kőbányán kapott egy presszót, amelyben az edzések között dolgozott is, így kezdődött el a vendéglátós karrierje. Harminchárom éves volt, amikor Mészöly Kálmán hívta Békéscsabára, és ment is volna szívesen, ám az MTK-VM vezetője megfenyegette, hogy a presszótól is el kell köszönnie, ezért aztán maradt, és hamarosan abba is hagyta a futballt. Később sok sportújságírónak volt törzshelye a nagykörúti presszója, és amikor a nyolcvanas évek végén megszületett a Foci című újság, szoros kapcsolat alakult ki a lap és az üzlet között, utóbbit át is keresztelte Focira. Rangos hely volt, többször adott otthont a futballal kapcsolatos ünnepségeknek is, valamikor a mindenkori gólkirályok ott vehették át a díjukat. Egy időben ő vezette a Megyeri úti stadion éttermét, de volt vendéglője Balatonszárszón is.

Az unalom után felüdülés a munka

Az utóbbi években eltűnt, hogy aztán most portásként bukkanjon fel Angyalföldön. Pályáját ismerve meglepő, kézenfekvő tehát a kérdés: miért pont portás, és hogyan került a Vasashoz?

„Unatkoztam. Harminckét évet töltöttem a vendéglátásban, pörgős ritmusban éltem, és miután eladtam az üzleteimet, és nyugdíjas lettem, hirtelen minden megváltozott. Az orvosok szerint a szervezetem tíz évvel fiatalabb a koromnál, tehát nem kell még sokat pihennem. Az élettársam fiának a barátai vezetik azt a biztonsági céget, amely a Vasassal szerződött, ők kérdezték meg, hogy lenne-e kedvem itt munkát vállalni. Örömmel mondtam igent, mert így a sport közelében lehetek, több ismerőssel is találkozom. Havonta tízszer üldögélek itt, olykor megnézem az edzéseket. A minap összefutottam Mészöly Kálmánnal, mondtam neki, a gyereklabdarúgó-szövetségben is szívesen vállalnék valamilyen munkát. Remélem, tud segíteni, mert a tétlenséget nem nekem találták ki.”