Legyen ismét futballforradalom!

Izgalmas, kiélezett bajnokság?

Több mint negyven mérkőzés egy évadban?

Zsúfolt lelátók, önfeledten ünneplő szurkolók?

Új vagy „csak” felújított, de kényelmes, biztonságos szektorokat kínáló, fűtött játékterű stadionok?

Gazdaságilag stabil, futballozni tudó játékosokat és hozzáértő vezetőket alkalmazó klubok?

Szórakoztató, eladható futball?

A jó mérkőzésekről, eredményekről dicshimnuszokat zengő újságok, rádiók, televíziók?

A régi, nagy magyar álom valósulna meg, ha ezen kérdések közül csak a felére lehetne igennel válaszolni.

A helyzet – amelyet idehaza minden focirajongó pontosan ismer – azonban lehangolóbb, és ez még akkor is így van, ha mára legalább odáig eljutottunk, hogy az Erwin Koeman vezette válogatott a papírforma-eredményeket szállítja, s így csempész némi boldogságot futballunk amúgy szürkécske hétköznapjaiba.

Azonban a bajnokság…

Törvényszerű: ha van játék, van bevétel

A bajnokság tulajdonképpen mindenfajta összevetésben elbukik. Nincs olyan szegmense a hazai NB-s küzdelmeknek, amely kielégítené a tömegigényt (feltéve ha a mércét nem a sajátunkéhoz, hanem a nemzetközihez igazítjuk…), s hogy hol is tartunk futballügyileg, arról mindig pontos diagnózissal szolgál, amikor csapataink kilépnek az európai kupaporondra, s ott az angol, német, sőt immár ukrán, kazah, moldovai vagy liechtensteini ellenféllel szemben megszenvednek, vagy gyorsan elvéreznek. A Nemzeti Sport az utóbbi évtizedekben unalomig ismételgette, hogy a magyar klubfutballra ráférne az alapos renoválás, ám néhány kósza kísérlettől eltekintve semmi sem történt. S ez még akkor is igaz, ha futballfejlesztésben papíron a világ legjobbjai vagyunk: anynyi ötletből, félbehagyott kezdeményezésből, „ablakon kiszórt” pénzből, mint amennyit nálunk áldoztak a sportágra, már egy kontinens labdarúgása, nemhogy a 93 ezer négyzetkilométernyi futbólia ügye is rendbe rakható lett volna.

Az ellenségeskedéstől zajos sportágban azonban rendhagyó

módon abban nagy egyetértés van futballvezető, szurkoló, újságíró, edző és játékos között, hogy már rég ideje lenne az igazi reformnak, olyannak, amely nem csupán a bajok tüneti kezelésére lenne jó. Lehet, sokakban már nincs meg ez ügyben az optimizmus, mondván: a közelmúltbeli változtatási kísérletek (is) hamvukba holtak, mert nem a valódi szándék, hanem a futball embertömegben kifejezhető népszerűségét fel-, illetve kihasználó politikai akarat, illetve a legendásan rosszul működtetett, pénzzabáló magyar profi foci rendszeresen jelentkező csődjének „orvoslása” kényszerítette új utakra a sportágat.

Tán nem véletlen, hogy a szocialista futballgazdálkodás megszűnése, azaz a kilencvenes évek eleje óta slágertéma, milyen létszámú, felépítésű bajnokság lenne üdvözítő Magyarországon, azonban – hozzáértés, valóban eltökélt szándék híján – az elmúlt húsz év sodrásában történt átszervezések mindig kimerültek az osztály- és csapatlétszám-módosításban, amelyben elsődleges szerepet játszott a helyi érdek (azaz, ebben és ebben az országrészben kötelező lennie NB I-es csapatnak), s emiatt a programpontokban sohasem szerepelt a jó és minőségi futballcirkusz kialakítása, nem számított a profi futballt működtető biznisz, az a törvényszerűség, amely a világon mindenütt érvényes: ha van bevétel, van játék!

S bár a naiv lelkesedés időről időre mindig generált egyfajta újítást, idővel rá kellett ébredni arra, hogy a magyar foci önös érdekekre épülő, zárt rendszerében hiábavaló minden építő szándék, ha a változtatás nem drasztikus és nem sokkoló, akkor sem rövid, sem hosszú távon semmiféle hatása sem lehet a sportágra.

Rengeteget veszített értékéből az NB I

Az évek során a Nemzeti Sport rendszeresen vitára hívta a futballt, a sportot szerető és féltő (szak)embereket, de a keserű tapasztalat az volt, hogy csupán felszínes ötletelés zajlott, hiszen érdemi javaslat híján cselekvésre már nem futotta az erőből; ráadásul a magyar labdarúgásban permanensen jelenlévő dac, düh, ellenségeskedés elsőként mindig azt a kezdeményezést rombolta le, amelyben valóban volt, vagy lehetett volna valami jó, előrevivő is…

Így jutottunk el a mai napig, amikor leírhatjuk, hogy a nemzetközi „focitőzsdén” – ahol az eredményesség az elsődleges >>>