A jégre született 19-es

Nem is lehetett volna belőle más, mint jégkorongozó – ő ide született…

Édesapja, idősebb Ocskay Gábor a hetvenes évek második felében a székesfehérvári jégcsarnokban töltötte a mindennapjait, többnyire egy aprócska szőke kisfiúval, aki már kétévesen ott csúszkált a jégen, s ugyan még botladozott, olykor-olykor fenékre is huppant, de ez sem tántorította el. Élvezte.

Ocskay Gábor – az ifjabbik – talán már akkor is tudta, hogy itt az ő élete. Próbálkozott ugyan a focival és a kosárlabdával is, de a jég… Az vonzotta igazán.

Persze arra, hogy igazolt játékos legyen, öt évet még várnia kellett, az első edzés azonban felejthetetlen volt a számára: egy „borzasztó” színű, bugyikék fejvédős kissrác – akivel az édesapja kolléganője révén már korábban is találkozott – mellé állították. „Mostantól mellette

játszol majd – mutatott a mester az ott álló, s hozzá hasonlóan megszeppent fiúcskára. – Ismeritek már egymást?”

„Hogyne, ő Palkovics Krisztián.”

„Ő pedig Ocskay Gábor.”

Így kezdődött…

Ahogy a két kissrácból fiú majd fiatalember lett, úgy vált egyre világosabbá, hogy ők ketten a világot is megválthatják: „érezték”, kiegészítették egymást, elválaszthatatlan párt alkottak. Így volt ez a fehérvári utánpótláscsapatokban, majd a különböző korosztályos válogatottakban is. Ifjabb Ocskay Gábor tehetségéről ódákat zengtek, mindenki dicsérte, ám ő igazából az édesapa elismerésére várt. Arra, hogy a példakép, aki miatt ezt a pályát választotta, egyszer azt mondja: „Ez szép volt!”

„Tizenöt éves koromban megkaptam életem első igazán profi korcsolyáját – emlékezett vissza nemrégiben. – Huszonötezer forintba került, s csak összehasonlításképpen mondom, hogy a Trabantunk akkoriban ötvenezret ért… Egész éjjel nem hagyott nyugodni a dolog, mert tudtam, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak, ezért másnap kértem, inkább vigyük vissza, mire édesapám csak annyit mondott: Nem visszük, mert ezt megérdemelted. Ez volt az első nagy dicséret, amit tőle kaptam.”

Hát igen…

Aki ismerte ifjabb Ocskay Gábort, pontosan tudja, ő tényleg ilyen srác volt. Csupa szív, önzetlen, szeretetre méltó fiatalember, olyan, akire egy pillanatig sem lehetett haragudni.

Mert nem változtatták meg a sikerek sem, pedig pályafutása előrehaladtával volt belőlük jócskán. Előbb az ifjúsági, majd a junior- és a felnőttválogatott meghatározó játékosává nőtte ki magát, a nemzeti együttesnek és az Alba Volánnak – amelyhez mindig hű maradt – ő volt a szíve, a lelke, a fehérváriak 1999 óta szerzett kilenc bajnoki címének mindegyikéből részt vállalt.

Részt vállalt…?

Ő ennél többet tett.

Ifjabb Ocskay Gábor volt az, aki a meccsek előtt megszokott fogadalomtételnél utolsóként körbekorcsolyázta a többieket, majd mindenkit „megbúbolva” lelkesített, aki egy-egy rosszabbul sikerült harmad után az öltözőben megpróbálta felrázni a társaságot, s aki nemcsak játékával, hanem edzésmunkájával is példát mutatott.

S ő volt az is, aki a 2002-es dunaújvárosi és székesfehérvári divízió 1-es világbajnokságon a dánok elleni, feljutásról döntő meccsen, a korábbi sérülése miatt „összedrótozva”, fogcsikorgatva, de játszott, mert ott akart lenni, mert segíteni akart.

Nem rajta múlott, hogy akkor még nem sikerült…

Hat évvel később, 2008. április 19-én viszont már senki és semmi sem gátolhatta meg abban, hogy valóra váltsa álmát: a szapporói divízió 1-es vb utolsó napján az ukránokkal szembeni csoda után megrökönyödött japánok szeme láttára a helyi szálloda szökőkútjában fürödve ünnepelte, hogy a válogatott kiharcolta az A-csoportos részvételt.

Történt mindez négy évvel azután, hogy úgy tűnt, egyszer s mindenkorra vége a pályafutásának: 2004 őszén ugyanis kiderült, nincs minden rendben a szívével. Heteken keresztül vizsgálták, s az orvosok többsége a visszavonulást javasolta, ám ő nem adta fel. Szakemberek, sportorvosok vívtak szópárbajt, majd Pécsre, a világ egyik legelismertebb szívspecialistájához, Papp Lajos professzorhoz került, aki az alapos vizsgálatok után visszaengedte a pályára. Attól kezdve rendszeres, negyedévenkénti ellenőrzésen – legutóbb januárban voltfelülvizsgálaton… – kellett részt vennie.

Olyan akaraterő munkált ebben a srácban, amilyet tényleg csak ritkán látni.

A Volán 19-esének, ennek a kedves fiúnak a szíve szakadt volna meg, ha nem játszhat többé, de hogy akkor is kitart a hoki mellett

– legfeljebb nem sportolóként, hanem sportvezetőként – afelől semmi kétség.

Mert ő tényleg ide, a jégre született.

Néhány napja, múlt szombaton önfeledten, felszabadultan ünnepelte az újabb, immár kilencedik bajnoki címét, mosolyogva, kacsintva harapdálta az aranyat, s az éjszakába nyúló bulin talán már az április 24-én kezdődő svájci világbajnokság is az eszébe jutott.

„Keményen dolgoztunk azért, hogy idáig eljussunk, és így lesz ezután is. Ha már ott vagyunk, megmutatjuk, hogy nem érdemtelenül kerültünk be a legjobbak közé” – nyilatkozta néhány héttel ezelőtt. Szörnyű belegondolni, hogy ennek a fantasztikus sportolónak és csodálatos embernek nem adatott meg, hogy élvezze azt, amiért hatéves kora óta dolgozott, hogy – a szavaival élve – bizonyítsa: nem érdemtelenül kerültek be a legjobbak közé.

Az edzőtábor kezdete előtt pihenni akart egy hetet, ehelyett – borzasztó ezt leírni – örökre megpihent.

Érthetetlen, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan.

Ifjabb Ocskay Gábor. Élt 33 évet.