Az orvosság: támadni kell!

Régóta hajtogatom, hogy az őszinte, megalkuvás nélküli, egészséges támadójáték igenis visszahozhatja a nézőket. Ma nem a sikeres, hanem a megmagyarázható eredmény a cél. A magyar drukker ösztönösen érzi, mi a jó, a szemének hisz, tudja, mikor érdemes kimennie a mérkőzésre, nem lehet befolyásolni. Pontosan tisztában van azzal, hogy Lionel Messi és Cristiano Ronaldo nem ebben a ligában játszik, de nem is várja el a magyar játékostól azt a szintet. Ha azt látja, hogy a pályán lévők kilencven percen át űzik-hajtják az ellenfelet, letámadnak, rohannak, küzdenek, ütköznek, megveszi a jegyet. Nézze meg az angol második, harmadik osztályt. Ha ott mutat nekem valaki két épkézláb labdarúgót, máris vendégem egy déli ebédre – egy „csumira”, ahogy annak idején hívták –, és mégis tele a stadion. Mert a megállás nélküli rohanás iramot generál, és az eladható.

Az, hogy Magyarországon néhány száz néző előtt játsszák a meccseket, magától értetődő, ugyanis ennek magyarázata a gyenge minőség…

Erről beszélek! A Championshipben milyen a minőség? Első lépésben nem az a fontos, hanem az eladhatóság! Nézze csak a meg a Fradit: a Kecskemét és a REAC elleni Ligakupa-meccs azt mondatja velem, az Üllői útra hamarosan visszatérnek majd a nézők, és nem azért, mert szemkápráztatóan trükkös lesz a játék, hanem azért, mert ez a csapat garantáltan őrületes tempóban darál, sprintel fel-le másfél órán át, és ezzel a ritmussal senki sem tudja majd feltartóztatni a zöld-fehéreket. A másik fontos tényező, amellyel fel lehet tüzelni a nézőket: a válogatott! Ha nyerünk Tiranában s legyőzzük Máltát, elöl leszünk a csoportban, újra futballőrület lesz nálunk! Mint 1977-ben, amikor világbajnoki selejtezőn a Szovjetuniót fogadtuk. Akkor egy magas rangú pártvezető lejött Tatára, előre féltünk, hogy utasít, a „nagy testvér” ellen csak óvatosan, de nem. Sportbarátaim, mondta, kívánom, hogy kemény, de sportszerű meccsen mi győzzünk, szerezzenek örömet tízmillió magyarnak! Egy nappal május elseje előtt volt a mérkőzés, tudták, egy győzelem után az emberek boldogan integetnek majd a dísztribün felé. Aztán Vlagyimir Asztapovszkij, a magas szovjet kapus ráütötte a hátamra a labdát, azzal vezettünk, Kereki Zoltán fejesével aztán kettő egyre nyertünk, és a szurkolók sírtak örömükben. Kell ennél nagyobb boldogság? Vagy amikor nyolcvanegyben jöttek a románok, és négy órával a meccs előtt tele volt az alsó karéj: kiderült, hogy tizenötezer erdélyi jött el, a határon lobogtatták a román zászlót, így átengedték őket, majd a bőrönd mélyére süllyesztették, s elővették a piros-fehér-zöld lobogót… És Fazekas László góljával nyertünk is. Látja, megint nosztalgiázom, a fiatalságom siratom, ez biztos a korommal jár együtt. No, mindegy, a lényeg az, hogy a soron következő két válogatott meccs visszaadná a szurkolók hitét.

Dicséretes az optimizmusa, de…

Miért legyek pesszimista? Látok sok hibát, idegesít a dilettantizmus, de lokálpatrióta vagyok: itt akarok élni, ahol felnőttem, nekem ez a futball kell, ezt akarom szeretni. Szerintem tizenkét csapat elég lenne az NB I-ben két kiesővel, a tizedik és a kilencedik pedig osztályozót játszana az NB II két másodikjával – ma a tizedik helyezett nyugodtan elfocizgathat, de a többek által javasolt rendszerben a nyolcadikat is fenyegetné az osztályozó, a kiesés réme! Négy kör, az negyvennégy meccs júliustól decemberig, a meccsszám is nőne, nagyobb értéke lenne az NB I-nek.

Csakhogy a gazdasági világválság, a háromszáztíz forintos euró a realitás…

Félek. A Fradi feljutása lökést adhat, ám a magyar futballnak az idei nyár kritikus lesz. Lesz egy-két gazdag, és sok szegény klub, a középréteg, akárcsak a társadalomban, eltűnik. Én azonban előre tekintek – már az őszi, Ferencváros–Újpest bajnokira készülök…