„Elfogyott az erőm”

Szepesi Nikolett visszavonul.

Először azt hinné az ember, hogy mindez április elsejei tréfa – mivel januárt írunk, hamar rájövök, nem az.

„Tényleg így van – erősíti meg Turi György tanítványa. Hangja mosolygós, ám a szavakat nehezen formálja mondatokká.

„A hétfő reggeli edzésen döntöttem el, hogy végleg befejezem. Nem mondhatnám, hogy régóta érlelődött bennem az elhatározás, egyébként sem jellemző rám. Reggel felébredtem, és éreztem, nincs már meg bennem az a tűz, ami régen megvolt, így pedig nem megy… – Szepesi hangja el-elcsuklik, de azért folytatja: – Az ősz folyamán édesanyám kórházba került, én pedig edzőtáborban készültem a százhalombattai rövid pályás országos bajnokságra. Az ob-n mindhárom hátúszószámot megnyertem, jó időket úsztam, közben pedig az zakatolt bennem, atyaég, mit keresek én itt? Nekem édesanyám mellett kellene lennem a kórházban! Akkor még valahogyan átlendültem ezen, majd jött a rijekai rövid pályás Európa-bajnokság, ahol mindössze a középdöntőig jutottam kétszáz méter háton. Ez nem tett jót a lelkemnek. Akkor végképp úgy éreztem, hogy ez már nem a régi Szepi…”

Ezt hajtogatta, ezt mondogatta a tavalyi évben Turi György is. Aggódott Szepesiért, nem értette, miért nem küzd úgy, mint régen. Áprilisi kéztörése után pedig valami más is megtört.

„A kéztörés után talán előre feladtam a pekingi olimpiát, de ezt csak utólag ismertem be. Talán, ha a játékok után én is hosszabb ideig pihenek, talán… De ez már a »mi lett volna, ha« kategóriája, ezzel már nem foglalkozom. Most, hogy kimondtam, már könnyebb egy kicsit. De még nem sokan hiszik el, hogy ez a valóság. Felhívtam Zubor Attilát, aki azt hitte, hogy viccelek. Csapattársam és barátnőm, Dara Eszter szintén. Mikor rájött, hogy komolyan gondolom, zokogni kezdett. Édesanyámmal is megbeszéltem a dolgot, ő azt mondta, nekem kell döntenem, hiszen az én életemről van szó” – ennél a pontnál elhallgat Szepesi Nikolett.

Sír – talán még ő maga sem hiszi el, hogy valóban kimondta: vége, befejezi.

„Nagyon elment mellettem a világ, elfogyott az erőm, nem tudok már küzdeni, ezért valóban befejezem – mondja nyomatékosan. – Tíz évig folyamatosan edzettem, versenyeztem, nem megy tovább. Láttam azt is, hogy edzőm, Gyuri bá’ is észleli, hogy nincs bennem már elég akaraterő, és egyre jobban zavart, hogy bánatot, fejtörést okozok neki. Hiszen olyan jóban vagyunk! Nem szomoríthattam őt sem tovább, úgy véltem, jobb, ha nyíltan elé tárom érzéseimet. Fájdalom is van bennem, hiszen szerettem úszni, szerettem edzésre járni, ez volt az életem… Most kezdődik egy másik.”

Hol másutt, mint a Kőbánya SC-ben?

„Hát persze, hogy maradok a Kőér utcában – már nevet, és vidáman beszél a jövőről. – A Kőbánya SC úszóóvodájában dolgozom, először csak gyakornokként. Mindig is óvónő szerettem volna lenni, el sem hiszem, hogy ez az álmom úgy teljesülhet, hogy közben itt maradok az uszodában! Úszni is lejárok majd a többiekhez, hiszen itt zajlott eddigi életem nagy része. Az előbb említettem, hogy most már kicsit könynyebb, mert kimondtam. De most, hogy feltolulnak bennem az emlékek, ismét szomorú lesz a szívem. De mielőtt azthinné, ez múló szeszély, még egyszer mondom: tényleg vége, valóban befejeztem.”