Ki nem állhatják, ha összehasonlítják őket...
Szerintük egyszerűen értelmetlen párhuzamot vonni kettőjük karrierje között, elvégre teljesen más poszton futballoztak, és a játékstílusuk alapján is maximum távoli rokonok lehetnének. Pedig a két testvér együtt kezdett focizni, Erwin és Ronald első passzai a groningeni kertben egymásnál kötöttek ki, az utcai derbik során mindig egy csapatban játszottak, ehhez képest évek múltán Erwin a középpálya belső részén vagy a bal oldalán, míg Ronald a védelem tengelyében találta magát.
Mivel az összehasonlításról szóló elméletét Erwin Koeaman már a hollandiai túránk elején tudomásunkra hozta, eltekintettünk az effajta elemezgetéstől.
„Egyszerűen sosem szerettük, ha párhuzamot vonnak kettőnk karrierje között – szögezte le Erwin Koeman. – No nem azért, mert nekem kellemetlen lenne, hogy Ronald többre vitte, mint én. Sőt, ha hiszik, ha nem, büszkébb vagyok az öcsém sikereire, mint a sajátjaimra.”
Pedig szövetségi kapitányunknak sincs miért szégyenkeznie: 1989-ben bajnoki cím a Mechelennel, 1991-ben és 1992ben még két arany a PSV-vel, emellett belga és holland kupagyőzelem, a Mechelen játékosaként a KEK-trófea elhódítása 1988-ban, amolyan ráadásként pedig az 1988-as Európa-bajnoki cím a holland válogatottal.
Van miről anekdotázni.
A régi emlékek között kutakodva Erwin Koemanból csak úgy ömlött a szó. Nosztalgiázott például arról, hogy a szomszédban lakó idős nénike rendszerint összekeverte őket, Erwint Ronaldnak, Ronaldot pedig Erwinnek hívta…
Az idősebbik Koeman fiú készséggel elismerte: imádott együtt futballozni Ronalddal.
„Sok jó játékossal találkoztam pályafutásom során, de az egyik legjobb egyértelműen Ronald volt. Olyan rúgótechnikája volt, mint csak nagyon keveseknek. A szabadrúgásai egyenesen életveszélyesek voltak. Amikor együtt futballoztunk, a recept a következő volt: ha huszonöt méteren belülről végezhettünk el szabadrúgást, én voltam a végrehajtó, ha messzebbről, Ronald. Olykor, ha nem tudtuk eldönteni, ki lője, próbáltuk kimérni, mennyire van a kaputól…” – mondta nevetve a kapitány.
Erwin Koeman egy pillanatig sem tagadta: kettejük közül Ronald volt a jobb játékos.
A magyar kapitány önmagát szürke eminenciásként jellemezte, aki a mérkőzéseken az első perctől az utolsóig futott, aki, ha kellett, ötvenszer csúszott be az ellenfélnek. Erwin Koeman szavaival élve: „Azt mondanám: hasznos voltam.”
A statisztika is erről árulkodik: klubszínekben 472 mérkőzésen 92 gólt szerzett, a holland válogatottban pedig 31 találkozón kétszer volt eredményes.
Ez a kettő még ma is élénken él Erwin Koeman emlékezetében: „Az elsőt 1985. február 27-én Ciprusnak, a másodikat pedig 1989. november 15-én a finneknek lőttem. Mindkét meccs világbajnoki selejtező volt, így elmondhatom, hogy csupán tétmérkőzéseken szereztem gólt a válogatottban...”
A beszélgetés közben kerestük a megoldást, vajon mi volt a Koeman fivérek titka.
A kapitány néhány másodpercig gondolkodott, majd rávágta: az édesapjuk.
„Rengeteget köszönhetünk neki, a meccsek után ugyan kezet rázott velünk, ám maradéktalanul elégedett sosem volt a teljesítményükkel. Egyszer sem hallottam tőle, hogy fiam, ennél jobban nem is játszhattál volna. Mindig felhívta a figyelmünket, hogy miben kell fejldődnünk. Azt hiszem, a saját tehetségünkön és szorgalmunkon kívül az ő építő jellegű kritikája repített ilyen messzire minket.”
