Nincs visszaút

Hogy került egyáltalán a lóerők után a lovak közelébe?Hogy került egyáltalán a lóerők után a lovak közelébe?

Riccardo Patrese hívott fel, tudnék-e néhány szót szólni a rendezőknek a lánya érdekében, mert díjugratóként nagyon szeretne rajthoz állni a budapesti világkupán. Ő a Formula–1-es focicsapat elnöke, úgyhogy jól ismerjük egymást, ráadásul annak idején, pályafutásom kezdetén sokat segített. Így természetesen én is minden tőlem telhetőt megtettem. Felvettem a kapcsolatot Lázár Vilmossal, s ha már beszéltünk, megkérdezte, lenne-e kedvem megpróbálni a fogathajtást. Gondoltam, ha nem túl bonyolult, miért ne?

Korábban mit tudott erről a műfajról?

Annyi közöm volt a lovakhoz, hogy láttam az öttusázókat lovagolni. Aztán volt egy edzés, amelyen barátkozhattunk a fogathajtással, és nem tűnt teljesíthetetlennek a feladat.

Annyira nem, hogy megnyerte a hírességek versenyét.

Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy én nyerek. Fábry Sándor és Cseh László nehéz ellenfélnek tűnt, s meglepetésre Szujó Zoltán is nagyon jól ment. S hogy miért én nyertem? Fogalmam sincs. Talán mert Lázár Zoltán finoman hajtotta a lovakat, így azt csinálták az akadályok között, amit én akartam.

Volt önben versenydrukk?

Igen, izgultam. Ugyanazokat a „tüneteket” produkáltam, mint a Formula–1-es versenyek előtt. Gyakrabban jártam a mosdóba, lámpalázas voltam. Furcsa volt az Arénában ennyi ember előtt hajtani, nem tudtam, hogyan viselkednek majd a lovak. S igazam is lett, megzavarodtak. Egyik alkalommal például nem akartak átlépni egy árnyékon.

Legalább nem romlanak el.

Az kétségtelen.

Szóval versenyezni – legyen szó bármiről – muszáj?

Nem muszáj, de jó.

Például síelésben? Úgy hallottam, Balogh Gáborral nagy csatákat vívnak a sípályán.

Előfordul. De nem mérjük az időt vagy ilyesmi, csak az a lényeg, hogy ki ér le hamarabb.

Az is verseny.

Annak is mondhatjuk. És szerencsére gyakran nyerek.

Hiányzik a sebesség? Egyáltalán, lehet pótolni valamivel azt az adrenalinfröccsöt, amely egy Formula–1-es futam rajtjánál önti el az ember agyát?

Őszintén? Nem hinném, hogy bármi mással elő lehetne idézni azt az állapotot. Semmilyen autóval nem érhető el, ezért aztán nem is érdekel más.

Mi az, ami a száguldó cirkuszon kívül lázba hozná?

A Le Mans-sorozat például érdekelne, vagy egy jelentősebb formulaautós vetélkedés. De ezek pillanatnyilag elérhetetlen távolságban vannak.

Tehát az autóversenyzés szeretete még nem múlt el, ma is él önben.

Dehogy múlt! Mennék én, s megyek is, ha lesz rá lehetőségem. Ha Paul Stoddart hív, bármikor kész vagyok elindulni, kétülésest vagy bármit vezetni. De a versenyzés pénzkérdés.

A Formula–1 után kipróbálta magát Amerikában is. Igaz, nem versenyzett, hanem tesztelt, és a kétüléses programmal népszerűsítette a sorozatot. Hogyan emlékszik erre?

Pozitív élményekkel tértem haza. A szerelők nagy részét már ismertem, nem kellett vadidegenekkel megbarátkoznom, s csupa olyan élmény ért, amely az F1-ben is történhetett volna, ha tudok vele foglalkozni. De akkor nem volt erre idő. Amerikában sokkal felszabadultabb voltam, jó buli volt.

Igaz, hogy ott sokkal emberközelibb a gyorsasági autósport?

Igen. Sébastien Bourdais négyszeres bajnok a tengerentúlon, de bárki gond nélkül odamehet hozzá, a nézők jóformán csak a pályára nem léphetnek be, bárhová máshová igen.

Szívesen versenyezne ott?

Miért ne?

És ha most azt mondanák, holnap beülhet egy Formula–1-es autóba? Rögtön vissza tudna rázódni?

Szerintem kellene minimum egy év tesztpilótaság, hogy utána a maximumot tudjam kihozni magamból. Túl hosszú idő maradt ki ahhoz, hogy rögtön visszaüljek, és eredményt érjek el. A technika is sokat változott az elmúlt négy évben; más a leszorítóerő, más a kipörgésgátló, bevezetik a slick gumikat. Szóval lenne tanulnivaló.

Tartja a kapcsolatot volt pilótatársaival?

Akik benne vannak a focicsapatban, például Vitantonio Liuzzival és Giancarlo Fisichellával jó a kapcsolatom. Nem megyünk együtt síelni, de jóban vagyunk.

Ha visszaforgathatná az idő kerekét, mit csinálna másképp?

Nem biztos, hogy megint belekezdenék… Persze nagyon jó volt, mert rengeteg szép élménnyel gazdagodtam, és nagyszerű embereket ismertem meg. De ha a sport és a hit oldaláról nézem… Nem tudom. Hihetetlen energiákat fektet bele az ember az autósportba, aztán azt látja, hogy az egész nem ezen múlik.

Azért látja így, mert magyar F1-es pilótaként került a cirkuszba?

Igen. Talán ezért érzékeltem jobban, hogy mi miért történik, mert nekem a szokásosnál többet kellett foglalkoznom a háttérrel. Nálunk minden nehezebb volt, mert kis piac, kis pénz. De nem csak velem volt így. Ott van Sébastien Bourdais. Négyszeres Champ Car-bajnok, és mégsem jut pilótaüléshez az F1-ben. Mert a cég- és csapatérdekek mást diktálnak.

Ön szerint van rá esély, hogy mondjuk öt-tíz éven belül megint legyen magyar pilótája a mezőnynek?

Nincs. Ahhoz is rengeteg pénz kell, hogy az előszobáig eljusson az ember, ott meg már végképp a tőke, a háttér dönt.

Szóval a hősök valójában nem úgy születnek, mint a mesében. Tényleg, önnek ki volt a példaképe annak idején?

Riccardo Patresét és Nigel Mansellt istenítettem.

És ha azt kérdezem, kinek a képét nyomtatná egy bankjegyre? Az övékét szeretné?

Nem. Várjon csak, hadd gondolkodjak... Volt a családunknak egy régi ismerőse, Koller György. Elegáns öregúr volt, képgalériát irányított. Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám az egyénisége, a stílusa, az egész megjelenése. Az ő képét nyomtatnám a bankjegyre. Szerintem ez így sokkal jobb, mint ha sportolót választanék, akit személyesen nem ismerek, csak az eredményei alapján ítélem meg.