Vendégtoll: „profin” elfocizott pénzek

A Nemzeti Sport remekül belete nyerelt.

Az utóbbi időben több, még a korábbi elemzésekhez képest is alaposabb, indulatokat kiváltó írás jelent meg arról, hogy akkor most tulajdonképpen hogy is van ez a pénzügyi válság a magyar futballban: kevesebb lesz-e a pénz, érinti-e globális gazdasági krízis a magyar focit – vagy megy minden éppen így tovább, mintha mi sem történt volna, lesznek majd játékosok, akik milliókat visznek haza semmiért, lesznek vezetők, akik részesednek ebből, s persze lesznek, maradnak a tulajdonosok, akik ezt az egész számlát innen-onnan-amonnan előteremtik. Hát, kérem szépen, rossz hírem van: ez így nem megy tovább!

Racionalizálni kell a kiadásokat, immár nemcsak az ígérgetéseknek kell hogy vége legyen, de a felelőtlen, öngyilkos kifizetéseknek is. Igen, öngyilkosak a kifizetések, egyrészt nagyságrendileg – másrészt bizony, sok esetben számvitelileg is. Mert mi a divat mostanság? Munkaszerződés, minimálbér vagy valamivel több – ami ezen felül van, az megbízásiszerződéssel arculatátvitel meg hasonlók, vagy uram bocsá’ apró boríték, egy kis zsebpénzként… Magyarán: fizetnek a tulajdonosok, a támogatók erőn felül, sokszor egymással versengve, egymást túllicitálva, aztán jön a magyar foci talán legnagyobb problémája, a mérkőzés, amelyen a tulajdonos azt látja, bizony nagyon csúnyán becsapták, a játékos, aki gólokat, sikert és tapsot ígér, csak téblábol, vereség vereséget követ, s nemhogy a szerződéskötésnél fátyolos szemmel emlegetett nemzetközi porond marad el, hanem a nézők, a játékjog-értékesítés, a szponzorok, sőt természetesen a szórakoztatás, a teljesítmény, az akarat és a becsület is…

Mondhatja erre persze bárki: megérdemlik azok az emberek, akik erre a magyar futballra áldoznak, hogy hagyják magukat becsapni, megvezetni; megérdemlik, ha elalélnak, mert egy győzelmet, egy szép megmozdulást, egy gólt látnak

– higgyék el, nem botor, ostoba emberekről van szó. Szerencsére ma már a tulajdonosok a futballkluboknál nem akárkik, sikeres, tehetős, mondhatnánk, gazdag emberek, akiknek szenvedélyük a magyar foci, képesek is érte szinte bármilyen áldozatot hozni. Mert azt azért ne várja senki, hogy a milliárdjaikért szidalmat, packázást, igaztalan kritikákat, nulla produktumot, pénzéhes közeget és adóhatósági vizsgálatot kapjanak, s azt is pontosan tudják: ez így nem mehet tovább!

No, de akkor mi lehet a megoldás, hogyan lehetne a gazdasági, pénzügyi válság okozta sokkot a magunk javára fordítani, miként lehetne felhasználni a kényszer adta lehetőséget arra, hogy gazdaságilag is élet- és értékszerűvé tegyük a honi futballpiacot, amitől talán megindulhatna a szakmai, morális, ezt követően az infrastrukturális megújhodás, amelyek nélkül akár be is lehetne fejezni ezt az egész profinak nevezett magyar focivalamit.

Kérem, fogadják el: a pénz elosztásával, beosztásával kell kezdeni!

Mert pénz még mindig van a magyar futballban.

Számomra valami megmagyarázhatatlan (na jó, nem akarok álszent lenni: nagyon is érthető) okból, okokból felelős vezetők egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni, hogy amilyen értéket a mai magyar élvonal felmutat, azt az eddigi ráfordítások töredékéből meg lehet teremteni. Azt mondja az általam nagyon tisztelt sportközgazdász, Dénes Ferenc: évente százötvenmillió forintból lehetetlen Magyarországon profi futballt csinálni…

Kérdem: miért lenne lehetetlen? Számoljunk csak!

Vegyünk egy csapatra húsz profi játékost, a többi, ha kell, ha van, amatőr. Átlagban havi háromszázezer forint.

Sok, kevés?

Ennyit ér: havi hatmilliót, évente hetvenkétmillió forintot.

KUTASI RÓBERT a REAC klubigazgatója