Övek vannak, ám előrelépés nincs

„Magyarországról ennyit utaz takezért…” – volt leolvasható a mannheimi SAP Arena parkolójában két középkorú német úriember arcáról, midőn meglátták kocsink rendszámát. Néhány perccel korábban pedig még bent mondta egy kolléga a vesztes fél vélhetően hat számjegyű (természetesen dollárban vagy euróban) fizetéséről, hogy „ennyiért még én is üttettem volna magam néhány percig. Legfeljebb kicsit hamarabb feküdtem volna le a végén…”

Ezután ítélje meg mindenki, milyen is volt a három szervezet (IBF, WBO, IBO) nehézsúlyú világbajnoki övéért kiírt Vladimir Klicsko (52–3, 46 K. O. –T. K. O.)–Hasim Rahman (45–7–2, 36) összecsapás. Ha televíziós fejjel – manapság bokszmérkőzés szempontjából ugye ez a legfontosabb – gondolkozunk, maradjunk az eladhatónál, elvégre Klicsko technikai K. O.-val védte meg koronáját, ráadásul a bíró hetedik menetbeli közbeugrását megelőző felvonásban három balhoroggal a földre küldte amerikai kihívóját. Minden más szempontból viszont nagyon nehéz olyat írni, ami dicsérné a találkozót. Vladimir ugyanis igazából nem a támadásban semmit sem mutató riválisával, hanem önmagával küzdött. Legalábbis olyan szempontból, hogy mikor üti ki a meccsre Alekszandr Povetkin sérülése miatt beugró, mindössze öt hetet készülő Rahmant.

Csak hát a hétmenetes bíbelődés sok egy olyan bokszolótól, aki önmagát a nehézsúly legjobbjának tartja – ha pedig az, akkor gondoljunk bele, milyen erős a mezőny… Ez a kategória a non plus ultra, a közönség itt várja az igazi show-t, csak éppen a gong után, nem a gong előtt, mint ahogyan Mannheimben. A szervezők ugyanis mindent bedobtak, minden korábbi próbálkozásra rá akartak tenni egy lapáttal, ezért aztán a szokottnál is gicscsesebbre sikerült a felvezetés. A ringbeli színészmonológ (közhelyparádéval) vagy az ABBA „The winner takes it all” című örökbecsűjének négy férfihangra készített átirata nem aratott osztatlan tetszést a széksorokban.

Ahogyan a nehézsúly fellendítésére irányuló újabb gálát is nehéz lenne sikertörténetként eladni. Az önmagát nevetséges körülmények között három év után reaktiváló (még a magyarországi fellépése is felvetődött, de hogy ezt ki és miért vette komolyan, nehéz megmondani) Riddick Bowe (44–1, 33) például a Gene Pukall (14–13–2, 12) elleni nyolc menetben inkább joviális nagypapára (41 évesen nem utópia), mintsem egykori és reménybeli nehézsúlyú világbajnokra emlékeztetett. Elhisszük, hogy kell a pénz, meg jó bokszolni, no de ennyire és így?!

Klicsko bíbelődéséről pedig már fentebb szóltunk. Ilyenkor adódik a kérdés (az elmúlt időszakban „kismilliomodik” alkalommal), hogy „quo vadis, nehézsúly?” Higgyük el, hogy be kell rendezkednünk két, az automatizmusok terén valóban verhetetlen (fogalmazzunk udvariasan: gépiesen öklöző) ukrán bokszoló, Vitalij (ő a WBC övét birtokolja) és Vladimir Klicsko uralmára? Vagy a lenyűgöző méreteit kihasználó (közben az első „igazi” bokszolóval, Ruszlan Csagajevvel szemben kapituláló) Nyikolaj Valujev kézbe vesz majd mindent? Esetleg a most sérültet jelentő Povetkin (de ide még beírhatnánk néhány „szovjet” nevet) kapja a marsallbotot? Netán ötletet kell lopni más sportágból, és a dopping által megrázott kerékpárosok (ott ugyebár Lance Armstrongnak hívják az aktuális megmentőt) útját járva vissza kell hozni a régi nagyokat? Végül is a folyamat Vitalij Klicsko megmozdulásával elkezdődött, Lennox Lewis is kisebb fogyókúra után jó lehetne, de ezek a javaslatok mind meszsze állnak az ideálistól.

Talán mindenki jobban járna, ha belülről oldódna meg a folyamat, és jönne egy reményteljes újhullám, benne legalább egy amerikai öklözővel. Csak amíg – a teljesség igénye nélkül – ideát Sebastian Köberekkel, Dieter Rothokkal, a tengerentúlon meg Hasim Rahmanokkal és Monte Barrettekkel erőlködnek a promoterek, sok jóra ne számítsunk. Akkor még az olyan meccseket is becsüljük meg, mint a Klicsko–Rahman, amelyeken legalább az egyik fél tudott bokszolni.