Nem mindig előny az előny

Furfangos fajta a pólószurko ló. A szerb drukkerek kulturáltan végighallgatták, amint a narancspólós biztonsági őr gondosan elmagyarázza, merre van a nagyvonalú módon vendégszektornak mondott lelátórész, aztán megkerülték a padsorok aljába vezető kijáratot, és felülről indultak el a sajtó- és VIP-páholy felé. Ott egy másik szigorú tekintetű fiatalember állta útjukat, és ugyancsak higgadtan, de ellentmondást nem tűrő kiállással hellyel kínálta őket a lekerített részen kívül. Visszafordult hát az uszoda felé jó órával a kezdés előtt ötös-tízes csoportokban megérkező sereg, de a jókedve nem párolgott el, nemhiába melegített a rangadó előtt a Komjádi aljában található játékteremben.

Miközben a Vasas-játékosok is bedőltek a vízbe a sokkal hosszabban felkészülő szerbek mellé, az elektromos hirdetőtáblán Varga Dániel mesélte el élete történetét számokban, kis pálcikaemberkék rajzával illusztrálva: mennyit edz, hány meccset játszik és mennyit költ vitaminokra. Aztán az eredményjelzőre kiírták az összeállításokat, amelyekből természetesen hiányzott a Pro Recco elleni kétkapuzáskor megsérülő Vörös Viktor, továbbá kuncogásra késztette a zsűri sokat látott tagjait, hogy a bírópáros „Capoti” és „Margira” néven szerepelt a táblán.

A hivatalos bemutatásra persze javítottak, de hiba maradt bőven, már ami a Vasas védekezését illeti. Öt perc múltán ugyanis Steinmetz Barnabás már hűthette a kedélyeket a harmadik középkezdés előtt, mert pillanatok alatt elhúzott a szoros bekkelésre alapozó Partizan, rutinosan beverve két fórt, majd egy szép távolit lőve. Varga Dénes toporzékolt középen, mérgelődve a sors csapásán, plusz feltüzelve saját magát, s amikor a szerb bekk az istennek sem akarta elengedni a vállát, dühből csavarból lőtte ki a bal alsót, elkapva a már-már veszni látszó fejsze nyelét.

Amelyet rendesen meg is markolt a magyar csapat a második negyedben. Jóllehet amikor vérrel-verítékkel felzárkózott egy gólra, mindig csinált valami butaságot – ki-ki fogalmazhat magában erősebben is –, és a Partizan különösebb megerőltetés nélkül újra meglépett. Hogy mégis egygólos lett a különbség a nagyszünetre, az egyrészt annak köszönhető, hogy Nagy Viktor jelezte jelenlétét, másrészt néhány egyéni alakítás azért Szlobodan Szoro kapuja előtt is hozott eredményt. Az más kérdés, hogy a bőséggel, de egyenlő mértékben osztogatott fórokkal a szerb elitalakulat sokkal jobban gazdálkodott, ám a kontrák tengerében játékosai olykor elvesztek. Hát még amikor – ahogy a piros-kékek tették az elején – ők is elkezdték megverni saját magukat látványos kontrákkal, pontatlan átadásokkal, rossz lövésekkel, ráadásul Hosnyánszky Norbert és Tóth Márton is szép gólokat szerzett. Egy-két másodperccel a harmadik negyed vége előtt értékesített vendégelőnnyel álltak ismét egálra a felek – a nulláról kezdődött tehát a finálé.

Szokatlan módon azonban nem a házigazda, hanem a vendég kapott segítő kezet a partról, a két fehér ruhás ugyanis jó néhány kontrával egyengette a Partizan útját, amely nem vacakolt sokat, lőtt még kettőt, és a döntetlenre is csak pislákolt a remény, amikor Varga Dániel a léc alá bombázta az este tizenötödik gólját. Már elment a hajó. A szerb drukkerek sem izgatták magukat, csöndben majszolták a csipszet. Akkor sem moccantak, amikor a jajveszékelő Vladimir Vujaszinovics körül összegyűlt a fél mezőny a medence szélén. Jött az orvos, ellátta, a hátralévő nyolc másodpercet pedig már gond nélkül „elcsalta” a Partizan, nagy győzelmet aratva a magyar fővárosban.