A régi dicsőséget idézve
Ha azt mondják, BSE, nekem elsőként az jut eszembe, menynyit szenvedtem Szabics Magdától. Nagyszerű kosaras volt, bérelt hellyel az irányító posztján a klubjában és a válogatottban is – és egyben valóságos rémálom. Mi, a BSE ifistái hetente játszottunk a sokszoros bajnok nőkkel edzőmeccset, s a kegyetlen sors rendszerint azt mérte rám, hogy egymást fogtuk Szabics Magdával. Védekezésben vért izzadtam, támadásban pedig szó szerint véreztem. Csípett, karmolt, ütött, s ha panaszkodtam, az edzőnk, Haris Ferenc megvetően kérdezte: milyen férfi vagy te?
Ő volt egyébként az az edző – sajnos már régóta nincs közöttünk –, aki addig ment el fanatizmusában, hogy langaléta centerünket össze akarta boronálni a legmagasabb női játékossal, csupán attól vezérelve, hogy a frigy gyümölcse nyilván klasszis égimeszelővel gazdagítja majd a magyar kosárlabdát.
A második gondolat pedig az, hogy a BSE van. Még mindig. Akkoriban – jó három évtizedet repültünk most vissza az időben – a Tungsrammal és az MTK-val, korábban a Bp. Spartacusszal küzdött meg a dobogós helyekért, tehát szinte a főváros belügyeként zajlott a bajnokság. Mára valamennyi nyomtalanul eltűnt, csak a BSE maradt meg hírmondónak, az aranyéremért pedig kizárólag vidéki együttesek csatáznak.
És természetesen mára eltűntek a Városmajorból a Szabics Magda-tudású játékosok is, a pénz, azaz a jobb lehetőségek ma már Sopronba, Pécsre, esetleg éppen Szegedre vonzzák a legjobbakat. Csapat persze van, igaz, az esélyeit, a lehetőségeit tekintve messze elmarad a régiektől, ám ezen a szombat estén megmutatta, hogy valamiben mégis méltó az elődökhöz. Elsősorban a hitében.
A Szeged jobb a BSE-nél. Ezt maga Farkas Sándor, a házigazdák edzője szögezte le a mérkőzés előtt, és egészen a harmadik negyed derekáig talán ő maga sem gondolta, hogy játékosai a pályán rácáfolnak szavaira. Addig a BSE két korábbi játékosa, a ma szegedi Fürész Emőke és Németh Bernadett vezérletével a Szeviép fokozatosan növelte előnyét. Ők ketten szorgosan termelték a pontokat, és a hazai játékosok is rengeteg szívességet tettek a vendégeknek. Eladott labdák, kihagyott ziccerek, gyámoltalan megoldások, elbámészkodott lepattanók jellemezték játékukat. Úgy tűnt tehát, a száz néző sima meccset unatkozhat végig, aztán kisvártatva már mindenki a körmét rágta. A Szegedet alighanem elaltatta a nagyszünetre elkönyvelt 15 pontos előny, a BSE gépezete pedig egyik pillanatról a másikra beindult. Felbátorodtak a hazai játékosok, mertek betörésekre vállalkozni, távolról célozni, különösen Allyson Hardy pörgette fel a csapat ritmusát. Lassan, de biztosan fogyott a hátrány, a hajrába fordulva pedig üldöző lett az üldözöttből, azaz a Szeged próbált kapaszkodni minden szalmaszálba, de mindhiába. Letámadott, faultolt, csakhogy Koncz Zsófia biztos kézzel értékesítette a büntetőket, így a vendég már nem érte utol a BSE-t.
Kicsit visszacsempésztek valamit a múltból. Abból az időből, amikor itt volt a magyar női kosárlabda fellegvára.
