Csak hinni kell benne

Emlékkép a közel múltból: a tavaszi bajnoki finálé mindent eldöntő mérkőzésén akkora hangerővel zúgott a „Perics! Perics!” kórus, mint talán még soha. Az „ezredik” védésével a veszprémieket ámulatba ejtő, a szegedieket pedig az őrületbe kergető kapus reakciója: előbb fejet hajtott a drukkerek előtt, majd a támadásba lendülő társak felé mutatott, hogy őket tessenek éltetni, ne engem…

Sportcsaládba született: sorsa elrendeltetett

Ahhoz, hogy csaknem háromezren skandálják a nevét, az első lépést a nyolcvanas évek elején tette meg az 1970. szeptember 22-én Óbecsén született Dejan Perics. Ha létezik elrendeltetett sors, az övé az volt: édesanyja kosár-, édesapja kézilabdázott, a kérdés így csak az volt, hogy ő melyik labdát veszi a kezébe. Végül a papa példáját követte, alig múlt tizenhárom, amikor már a Dinamo Pancsevo igazolását lobogtathatta.

„Édesapám volt mindig is a bálványom, el nem tudom mondani, mi mindenért lehetek hálás neki. Ő volt az első edzőm, de nemcsak a pályán, azon kívül is rengeteg tanultam tőle. Életem álma valósult meg, amikor a Dinamóban együtt játszhattunk. Úgy bizony, a két Perics egyszerre volt a parketten. Azóta arról ábrándozom, hogy egyszer majd a fiam is pályára lép abban az együttesben, amelyben még nekem is jut szerelés. Azt nem állítom, hogy minden esélyem megvan erre, hiszen Nikola még csak jövőre kezdi az iskolát, ám az álom éppen ezért álom, nem?”

Ami a valóságot illeti: Dejan Perics azért állt a gólvonal elé, mert érdekesnek találta, hogy a kapuvédők amolyan magányos farkasként teszik a dolgukat. Habár a tények azt mutatják, hogy az 1984-es olimpián a jugoszlávokat aranyéremhez segítő, a horvát Mirko Basic védésein felnövő, az ő mozdulatait kopírozó kapus a mezőnyben sem vallott volna szégyent: pályafutása során már három gólt dobott. Celjében kétszer vette ki a részét a támadásokból (az Ademar León, valamint a Zagreb kapujába is betalált), míg 207 válogatott fellépése közül az egyik azért marad emlékezetes, mert…

„ … a sydneyi játékokon, a Kuba elleni meccsen annyira elragadott a hév, hogy egyszer csak a rivális kapuja előtt találtam magam. Megkaptam a labdát, és mivel a védők elfeledkeztek rólam, már lőttem is. Feledhetetlen gólt volt: aznap ünnepeltem a harmincadik születésnapomat. Szép ajándékal leptem meg magamat…”

Az irigylésre, pardon, elismerésre méltó sikerekért viszont alaposan megdolgozott a 16 esztendősen már a Crvena zvezda felnőttalakulatát erősítő Perics, aki 1996-ban a kontinens-, három évre rá pedig a világbajnokság végén vehetett át bronzérmet. Tegyük hozzá: cseppet sem csalódottan, mivel úgy véli, egy rangos versenyről sokkal jobb úgy hazautazni, hogy az utolsó mérkőzését megnyeri az ember... Pezsgőzéssel befejezett döntőkből nincs hiány immár 23 éve íródó profi karrierjében; gondoljunk csak a 2004-ben és 2005-ben aratott Bajnokok Ligája-diadalra vagy a legutóbbi dicsőségre, a 2008-as KEK-elsőségre.

Később sem szakadna el az imádott sportágtól

„A Celjével nyertem először, egészen különleges élmény volt. A Szlovéniában eltöltött kilenc évemből az volt az utolsó, senki sem várta, hogy megszerezzük a BL-trófeát. Életem egyik legnagyszerűbb pillanata volt, amikor a magasba emelhettem a serleget, aztán, hála Istennek, esztendőre rá megismétlődött ez a jelenet, amikor a Barcelonával jutottam a csúcsra. Kevés olyan kézilabdázóról tudok, aki két egyesület színeiben is Bajnokok Ligája-győztes lett, s megtiszteltetésnek érzem, hogy tagja lehetek ennek a szűk körnek. És hadd mondjak még valamit: a Veszprémmel elért KEK-sikert tartom olyan sokra, mint az imént említett kettőt. Számos kiváló játékos van, akinek még az sem adatott meg, hogy döntőt vívjon, én meg háromszor is győztes csapatban szerepeltem. Na, ezért jelenthetem ki, hogy a családom mellett mindent a kézilabdának köszönhetek. Feltett szándékom, hogy ezt viszonozzam egyszer, mert amit én kaptam, azt kötelességem továbbadni. Ám ez még odébb van, kétezer-tizenegyig szerződés köt a Veszprémhez, addig semmi más nem érdekel, mint hogy újra és újra győztesen hagyjuk el a pályát. És ezt nem azért jegyeztem meg, mert a vesztes találkozók után képtelen vagyok aludni…”

Azért kialvatlanságra aligha panaszkodhat, végtére is az MKB nem szokott minden héten vereséget szenvedni. Ennek megfelelően a kapus szabadidős tevékenysége nem a szunyókálásban merül ki, autóba ül, és „hazaugrik” a 300 kilométerre, Szlovéniában élő szeretteihez. A hazaugrik szót amúgy nem is kell idézőjelbe tenni, tudniillik Dejan Perics felesége szlovén, s időközben ő is felvette a szlovén állampolgárságot.

„Egyedül élek Veszprémben, hiszen Nikola és a kislányom, Nika otthon jár óvodába. Néha ők látogatnam meg engem, néha én őket, ha pedig nincs idő az utazásra, marad a telefon. Ideálisnak nem nevezhető a helyzet, nekik azonban jobb odahaza, és számomra csak az a fontos, hogy nekik mi a jó. Különben is, remekül érzem magam Magyarországon, csapattársaimat a barátaimnak mondhatom. Ha valakit ki kellene emelnem közülük, az Charlie, azaz Pérez Carlos. Talán úgy jellemzem a legjobban, hogy minden szempontból nagy ember. Ő is legalább annyira hisz abban, amit csinál, mint én, s ezt azért hangsúlyozom, mert hit nélkül nem mennénk sokra. Eddigi edzőimet többek között azért is becsülöm, mert egyrészt mindannyiuktól tanultam valamit, másrészt egytől egyig hittek bennem. S aki bennem hisz, abban én is maximálisan hiszek!”

Kikapcsolódásként szívesen ragad ecsetet

Ha valaki látott már egy-egy festékfoltot Dejan Perics ruháján, az nem a véletlen műve: előszeretettel ragad ecsetet. Információnk szerint nemcsak a kézilabdázásban, hanem a festészetben is nagyot alkot, de a felettébb szerény „művész úr” nem erősíti meg ezt az értesülést.

„Ó, ez csak kikapcsolódás, nem keverendő össze a hivatással. Az ellenben igaz, hogy imádok festeni, ha nem sértek meg vele senkit, akkor az impresszionistákhoz hasonlítom magam. Ami bennem van, azt jelenítem meg a vásznon. Ha festek, kizárom a külvilágot, ilyenkor megtörténik az a csoda, hogy a kézilabda sem jut eszembe, csak finom zenét hallgatok, még finomabb bort kortyolgatok – ezek az én meghitt perceim. Egy-két képem a lakásunk falát dísziti, míg néhányat a barátaimnak ajándékoztam. Állítólag tetszett nekik…”

A beszélgetés vége felé járunk, amikor a szerben kívül szlovénül, angolul és spanyolul jól beszélő, a magyarral egyre jobban boldoguló kapus még szót kér. Feltétlenül szeretné, hogy az alábbi mondatok bekerüljenek a cikkbe: „Szerencsés vagyok, hogy amivel foglalkozom, az ugyan a munkám, mégis a kedvenc időtöltésem, és mindennek tetejében tisztességesen meg is fizetnek érte. Mégsem a pénz motivál, hanem az, hogy a családom büszke legyen rám. Akik szeretnek, azoknak akarok megfelelni. Régóta vagyok a pályán, már nincs sok hátra a karrieremből, ezért ígérhetem, hogy a hátralevő években, ami tőlem telik, megteszem a klubomért.”

S akkor most hátradőlhetnek a veszprémiek.